Írta: Szász Péter
Az érdemesült pápa halála utáni értékelések általánosan két csoportba sorolhatók, melyek alól a hazai méltatások sem kivételek. Az első csoportba tartozók szerint lényegében az egyházi folyamatosságot képviselte. Ez a sterilen diplomatikus vélemény a hivatalos nemzetközi és hazai katolikus sajtóban megjelent álláspont. A második csoportba tartozók szerint pedig „Panzerkardinal”, „Gottes Rottweiler”, „náci”, „szélsőkonzervatív”, „ultrakatolikus”, „zsinatellenes” stb. Ehhez hasonló, ha nem is mindig ilyen éles megfogalmazást használt rá a liberális világi sajtó, és a névlegesen katolikus progresszista tábor. Amit ez a csoport „bűnének” tud be, az érte rajongó formatradicionalizmus „erényének” tud be, vagy legalább is az előbbi csoport bosszantása végett „mi az, hogy, nagyon is” fekete humorral halálos komolysággal képvisel.
Meg kell mondani, egyik csoportnak sincs lényegileg igaza.
Ratzinger a zsinati forradalomnak volt prominens aktora, és mindig az is maradt, ha bizonyos kérdésekben mérsékelten meg is változtatta a véleményét. Ő volt „az Egyház francia forradalmának” (Leo Josef Suenens bíbornok) La Fayette-szerű figurája. Mérsékelt volt, alkotmányos monarchiát akart, megtartott bizonyos konzervatív manírokat, elborzasztotta, hová mehetnek a dolgok… Egy Kerenszkij volt, míg Ferenc Lenin. De ne legyenek kétségeink afelől, hogy minden emberi jóhiszeműsége ellenére – amit maximálisan feltételezek – nem elégséges gyógykezelést akart, amely terápia végül is vele együtt a sírba szállt. Mi volt a gyógymód? Az úgynevezett „folyamatosság olvasata” (hermeneutica continua), melyet programszerűen a 2005. évi, a Római Kúriához intézett karácsonyi beszédében fogalmazott meg. Mit takar mindez?
„A folyamatosság hermeneutikája”: nagy szavak, nagy logikai bakugrás.
Ez a nézőpont feltételezi, hogy a II. Vatikáni Zsinattal, pontosabban annak dokumentumaival semmi probléma sincs. Ennek megfelelően az Anyaszentegyház hatvanéves zuhanórepülésének oka a külső társadalmi szekularizációs folyamatokon kívül csakis „a” nagybetűs, „a” par excellence Zsinat félreértéséből, vagy félreértelmezéséből adódó visszaélések következménye. A cél tehát kettős:
1.) megmenteni „a” Zsinatot;
2.) megszűntetni a félreértésekből és félreértelmezésekből adódó visszaéléseket.
Azonban ez nem más, mint az értelem megerőszakolása, annak Prokrusztész ágyába való beleerőltetése a valóságnak.
Ma már köztudott, például Ralph Wiltgen verbita atya magyarul is megjelent műve („A Rajna a Tiberisbe ömlött”), vagy például Roberto de Mattei jól dokumentált mesterműve, „A II. Vatikáni Zsinat meg nem írt története” alapján, hogy egy neomodernista puccs történt. Hangsúlyozzuk, hogy a II. Vatikáni Zsinat egyetlen dogmát sem hirdetett ki, vagyis olyan igazságot, ami a hit erényével kötelez, aminek megfontolt elvetése eretnekség lenne. Egy jövőbeni szentéletű pápa, vagy akár maga Ferenc pápa egyetlen tollvonással érvénytelenítheti az egész II. Vatikáni Zsinat összes dokumentumát. Egy pápának ehhez van tanítói hatalma. Miért? Mert egyetlen tételt sem fogalmazott meg „csalatkozhatatlanul” (infallabile), és így „megváltoztathatatlanul” (irreformabile), szemben a Trienti Zsinattal, vagy az I. Vatikáni Zsinattal, mely utóbbiaknak ilyen jellegű meghatározásait egy pápa sem helyezheti hatályon kívül.
XVI. Benedek sokszor emlegette a „relativizmus diktatúráját”, csak közben mintha megfeledkezett volna arról, hogy ő maga is azok közé tartozott, akik kiszabadították szellemét a palackból. Miről van szó? A II. Vatikáni Zsinat szentszéki előkészítő bizottságai négy év alatt kidolgozták a kért dokumentumokat, melyek lelkipásztori szempontból korszerű szkémák voltak, tartalmi szempontból pedig teljességgel igazhitűek (orthodoxok). Az első ülésen megpuccsolták ezeket, felrúgva a szabályos eljárásrendet, valóságos lázadás tört ki a progresszívek kicsiny, de jól szervezett hálózata révén. Elérték, hogy ne az előzetesen kidolgozott tervezetekről szavazzanak, vagy azokat reformálgassák. Tették ezt azért, mert a kidolgozásban – a liturgikus szkéma kivételével – a Kúria és a római egyetemek hithű teológusai vettek szinte kizárólag részt. Ezután olyan történt, ami példátlan az egyháztörténelemben. A „rajnai csoport” nyomására olyan teológusokat vettek be az új tervezetek kidolgozásába, akiket tilalommal sújtottak pár éve is, részben a „Humani Generis” enciklika alapján, mely a neomodernista teológiát meg akarta fékezni.
Miben áll a (neo-)modernista teológia lényege?
A modernizmus lényege nem a „korszerűség”, hanem az igazság egyetemes érvényének, illetve megismerhetőségének tagadása. Lényegileg azt állítja, hogy a „jelenkor” (modernitas), a jelen pillanat az egyetlen megragadható valóság, így az tekinthető igaznak, vagy, legalább is, vonatkoztatási pontnak. A modernisták és a neomodernisták (progresszisták) trükkje az, hogy a látszólag igazhitű szavakat más, a korábbitól eltérő tartalommal töltik fel. Pl. a neomodernisták egyik fő guruja, Rahner is használja a „hit”, vagy a „kegyelem” kifejezéseket, de azok alatt egészen mást ért, mint hagyományosan értünk. Szerintük a „hit” (fides) nem a tárgyi igazságot (veritas obiectiva) tartalmazó isteni kinyilatkoztatás igaznak tartását jelenti. Vagyis a hit nem az értelem (intellectus) természetfeletti módon mozgatott aktusa, ami ily módon a természetes helyes ítéletével (ratio) nincs és nem is lehet ellentmondásban. Számukra a „hit” szubjektív elemeket jelent, amit érzelmileg fog fel az ember. Azt is állítják téves filozófiákat alkotó mestereik – elsődlegesen Kant – nyomán, hogy értelmünk képtelen megismerni a transzszubjektív igazságot, s így végérvényes elveket sem képes felismerni. Értelmi ismeretünk nem csupán hiányos, hanem mindig és minden esetben viszonylagos és ideiglenes. Ez az ismeretelméleti felfogás adja a modernizmus két alapvető világnézeti „dogmáját”: 1.) a történelmi relativizmust, és a 2.) nominalista szkepticizmust. Előbbi szerint a történelemben minden viszonylagos, csak „narrációk” léteznek, „olvasatok”, „felfogások”, de nincsenek olyan igazságok, melyek tértől és időtől függetlenek, vagy ha vannak is, azokat nem ismerheti fel az egyes ember. A nominalizmus szerint nincs a fogalmainknak egyetemes érvényű léttartalma, csupán konvencionális jelentése van, melynek alapján bizonyos elemek besoroltatnak közéjük szubjektív konvenciók során. Ez a nominalizmus uralja ma szinte kizárólag az összes bölcsészettudományi diszciplínát a strukturalizmus nominalizmusa révén, mely megmutatkozik nem csupán a hermeneutikában, hanem a szemantika és a szemiotika területén is. (Részben maga a nomanlizmus termelte ki azok jellegadó iskoláit.)
Ezzel szemben az örök bölcselet (philosophia perennis) annak tényleges történeti megvalósultságában, ami maga a valódi tomizmus, bizonyítja, hogy értelmünk az analóg megismerésből származó korlátozottsága ellenére is képes megragadni biztos igazságokat. Ez az intellektuális optimizmus az, ami meghatározta „a” nagybetűs „zsinati forradalom” előtti időkig a katolikus teológiát. Ez egyébként nem csupán a valódi tomisták „monomániája”, hanem két olyan igazságon alapszik, amelynek tagadása eretnekség. Az egyik dogmát a IV. Lateráni Zsinat mondta ki 1215-ben, ahol megfelelő arányossági léthasonlóság (analogia entis proportionalitatis propriae) áll fenn az isten és a az egyes teremtmény között. A másodikat az I. Vatikáni Zsinat, miszerint az Isten létezése és mibenléte a természetes emberi értelem fényénél teljes bizonyossággal felismerhető és megismerhető a teremtett világból kiindulva. Nem véletlenül nevezte „minden eretnekség foglalatának” Szent X. Piusz pápa a modernizmust, mely nem egyes hittételeket tagad, mint korábbi korok eretnekségei (arianizmus, macedonizmus, nesztorianizmus, monofizitizmus, mohamedanizmus, lutheranizmus, kálvinizmus), hanem a hitelőzményekre (praeambula fidei) helyezi a fejszét, amivel az egész dogmatika terebélyes fáját dönti ki, nem csupán leveleket tépked le róla, vagy kisebb, nagyobb ágakat tör le belőle.
Vajon Joseph Ratzinger is modernista volt? Ha igen, az álláspontját nem változtatta meg? Mikor erről beszélünk, nem törünk pálcát az alanyi ember felől. Isten látja lelkét, mennyire volt személyesen felelős abban, hogy az igazságot nem ismerte fel, vagy ha igen, nem vallotta meg. Ratzinger pápaként is mindig progresszista maradt, az Egyház „francia forradalmát” meg akarta menteni. Hadd hozzak egy hazai példát exkurzusként, amire korábbi vitapartnerem – Nagy Gergely református teológus – kiváló előadásában kitért. Bolberitz Pált sokan „tomistának” mondták, vagy „konzervatívnak”… Szerdahelyi Csongorral készült életéről szóló riportkönyvében megvallja, hogy legnagyobb hatással rá a virtigli modernista, Karl Rahner volt, aki – vallomása szerin – sajnos személy szerint nem tanította, de nagyon szerette és tisztelte, s igen komoly hatást gyakorolt rá. Aki csak kicsit is ismeri a tomizmust, az rövid Bolberitz-olvasás után rájöhet, hogy nem az, minden – Rahnerhez hasonló – konzervatív manírja ellenére. Nyilván egy Perintfalvival összevetve olyan, mint egy girondista Babeuf mellett… De ewttől még nem válik ellenforradalmárra, hiába kiáltja ki annak a fokozódó forradalmi terror. Bolberitz is Tamás helyett Kant táborában állott. Nyilván a „konzervatív” modernistákhoz társulva megpróbálta „aquikantianista” módon összeházasítani a tüzet a vízzel. Mestereihez (Rahner, de Lubac stb.) hasonlóan azon az állásponton volt, hogy a „manualisták” és az „epigonok” meghamisították Tamást. Ma már irodalomkritikailag is bizonyított, hogy de Lubac hamisította meg tamási teológiát, hogy igazolja hazugságait. Ők találták ki azt is, amit átvett szolgaian Bolberitz, és amit ripityára tör Nagy Gergely félórás kifejtésében, miszerint Aquinói Szent Tamás is a Summa Theologiae második questiójában csupán „istenérvekről” beszél, nem pedig „istenbizonyításokról” beszél, melyek értelmileg kényszerítő érvek. Nos, aki minimális latintudással bír, és felüti az említett művet, világosan látja, hogy Tamás a „demostratio” és nem az „argumentatio” kifejezést használja, és a nyilvánvaló szóhasználaton túl kifejezetten ki is fejti, hogy ezek logikailag kényszerítő érvek, vagyis tagadásuk ellentmondás, és észszerűtlen így a bennük való szkepszis.
De térjünk vissza Ratzingerhez! A müncheni Lajos Miksa Egyetem teológiai fakultásán Martin Grabmann professzor tanítványa volt, majd utóda lett Michael Schmaus. Azé a Martin Grabmann professzoré, akit kora legnagyobb, legsokoldalúbb skolasztikus tudósának tartottak. Grabmann belépett a domonkosokhoz, és bár világi papként szentelték fel, domonkos harmadrendi lett, és a római Angelicumon doktorált. Az antimodernizmus bástyája volt keze alatt teológiai fakultás Münchenben. Michael Schamus 1947-től 1965-ig volt a dogmatika professzora, akinek monumentális dogmatikájáról nem hallunk sehol, csak Rahner hadoválásairól, Urs von Balthasar zűrzavaros meséiről, ha a német nyelvű teológia szóba jön… Nem véletlen. Ő volt az, aki másokkal együtt szerzője volt 1934-ben a „Begegnungen zwischen katholischem Christentum und nationalsozialistischer Weltanschauung” (Találkozási pontok a katolikus kereszténység és a nemzetiszocialista világnézet között), s akit egy időre kizártak az egyetemről többek között e műve miatt is a háború után… Viszont hozzá mérhető dogmatikus nem volt egész Németországban, így visszakerült. Schmaus munkáját Leo Scheffczyk vitte tovább. Goittlieb Schöngen 1947-től ugyanott az Alapvető Hittan (theologia fundamentalis) tanszékre került. Schöngen volt az, aki a neomodernizmust a fakultásra vitte. Konzulenseként Joseph Ratzinger habilitációs dolgozatát támogatta a kinyilatkoztatásról, amit Schamus vehemensen ellenzett annak modernizmusa miatt… A benne foglalt modernista téziseket későbbi teológiai és pápai megnyilatkozásában továbbra is fenntartotta Joseph Ratzinger.
Ratzinger Rahner munkatársaként a Zsinat alatt megjelentetett közösen vele egy művet, mely a „Primat und Episkopat” címet viselte. Ebben a műben teljesen felforgatta, úgymond „ókori forrásokra” hivatkozva az Anyaszentegyház mindig is vallott nézetét a püspökség és a pápaság viszonyáról, melyben az ú.n. „kollegialitás” radikális értelmezését vallotta meg. Ebben sem változott, mivel pápai címerébe már püspöki süveget helyezett a tiara helyett. Miről van szó?
A „Lumen Gentium” nem biztos tévedhetetlenséggel azt tanítja 21. pontjában, hogy „a püspökszentelés a papi rend teljességét adja, melyet mind az Egyház liturgikus szokása, mind az egyházatyák szava a legfőbb papságnak, a szent szolgálat teljességének nevez. A püspökszentelés a megszentelés hivatalával magával hozza a tanítás és a kormányzás hivatalát is, melyeket azonban természetesen csak a kollégium fejével és tagjaival hierarchikus közösségben lehet gyakorolni. A hagyományból ugyanis, melyet különösen liturgikus szertartások, s mind a keleti, mind a nyugati Egyház szokása mutat, nyilvánvaló, hogy a kézrátétel és a szentelés szavai úgy adják át a Szentlélek kegyelmét és úgy vésik be a szentségi karaktert, hogy a püspökök kiemelkedő és szemmel látható módon magának Krisztusnak, a tanítói, pásztori és főpapi hivatalában részesednek és az ő személyében cselekszenek. A püspökökre tartozik, hogy az egyházi rend szentsége által új kiválasztottakat vegyenek föl a püspöki testületbe.”
Ez az idézett rész nyilvánvalóan ellentmond a Trienti Zsinatnak. A Trienti Zsinat ugyanis, ahogy ez a megkülönböztetés él a görögkeletieknél, és él a zsidóságban is, megkülönbözteti egymástól a szentelésből eredő hatalmat (potestas ordinis) és a joghatóságból eredő hatalmat (potestas iurisdictionis). Az előbbinek, vagyis az egyházi rendnek (ordo) a teljessége az áldozár (sacerdos). Nem véletlen, hogy hagyományosan a püspököket „konszekrálták”, míg a papokat „ordinálták”. A püspök (episcopus) csak a lelkészhez (presbyter) képest magasabb fokozat, méghozzá a joghatósági rendben. (Sajnos a Denzinger–Hünermann pongyola magyar fordítása nem különbözteti meg egymástól a „sacerdos” és a „presbyter” szavakat, pedig használatuk világosan elkülönül a Trienti Zsinatnak ebben a dokumentumában is.)
Ezért van az, hogy az egyházi hagyomány forrásainak tanúsága szerint valaki áldozárrá szentelhető (ordinálható) úgy, hogy az alsóbb fokozatokat nem veszi fel, viszont püspökké rendes körülmények között csak úgy szentelhető (konszekrálható), ha előbb pappá szentelték. Apropó, a püspökszenteléseket nem véletlenül, hanem a „Lumen Gentium” fényében illetik ma már az „ordinatio” szóval, mivel az egyházi rend teljességének azt tekintik.
Az áldozári, papi karakter sajátos hatalom (potestas propria), amely így nem vehető el a felszentelttől. Magától Krisztustól van, mivel a szentségi karakter elsődleges létesítő oka (causa efficiens principalis) maga Krisztus, míg felszentelő püspök csak eszköz oka (causa efficiens instrumentalis).
A joghatósági hatalom (potestas iurisdictionis) az alapja a prófétai és királyi hatalomnak, vagyis a tanítói és kormányzói hatalomnak. Erről azt állítja a „Lumen Gentium”, hogy ezt a püspökök a szentelésben nyerik el. Nyilván ezzel ökumenikus nyitást akartak elérni. Ezért mondja még a sokak szerint ultrakonzervatív „Dominus Iesus” is, hogy „keleti egyházak valódi részegyházak”, vagyis nem csupán analóg értelemben. Miért? Mert ha a joghatósági hatalom a kulcsok hatalmából ered, akkor nincs valódi tanítói és kormányzói hatalmuk, mivel nincsenek tanbeli és fegyelmi egységben az Apostoli Szentszékkel. Ha pedig ez a hatalom a szentelésből ered, akkor mi szükség van pápára?
Ráadásul már csak a kétértelmű és homályos „hivatás” (munus) kifejezést használja a „hatalom” (potestas) helyett a „Lumen Gentium”. Azzal próbálja menteni a helyzetet a 22. pontban, hogy a püspöki „hivatás” nem gyakorolható az Apostoli Székkel való közösség nélkül. Itt a „non potest” áll, ami azt jelenti, hogy képtelenség, nem azt, hogy tilos.
A zűrzavar annyira érzékelhető volt, hogy a dokumentum elfogadása után egy magyarázó jegyzettel kellett ellátni rögtön, amely magyarázó jegyzetet minden hivatalos kiadásban hozzá kell fűzni. Ennek ellenére az elmúlt húsz évben megjelent magyar hivatalos kiadásokban ez rendre elmarad, sőt, a Vatikán honlapján is szégyenszemre a magyar fordításból hiányzik. Nos, ez a magyarázó jegyzet először is kimondja, hogy a „püspöki kollégiumot” nem szigorúan kánonjogi értelemben kell venni és értelmezni. Ennek ellenére belekerült az új kánonjogba. Jogi értelemben ugyanis egy kollégium tagjai egyenrangúak. Utána hozzáteszi, hogy azért használja a „munus” kifejezést a „potestas” helyett, mert az utóbbi megkötés nélküli képességet takar, míg a hivatással olyat is lehet jelölni, aminek használata kötve van máshoz is. Nos, a probléma ezzel az, hogy mindhárom „munus” megkötését tételezi, mint a magyarázó jegyzet záró bekezdése:
„N.B. Sine communione hierarchica munus sacramentale-ontologicum, quod distinguendum est ab aspectu canonico-iuridico, exerceri non potest. Commissio autem censuit non intrandum esse in quaestiones de liceitate et validitate, quae relinquuntur disceptationi theologorum, in specie quod attinet ad potestatem quae de facto apud Orientales seiunctos exercetur, et de cuius explicatione variae exstant sententiae.”
„Megjegyzendő, hogy hierarchikus közösség nélkül nem gyakorolható az ontológiai-szakramentális szolgálat (munus), amely megkülönböztetendő a kánonjogi aspektustól, gyakorlása nem lehetséges (non potest). A Bizottság azonban úgy döntött, hogy nem bonyolódik bele a megengedettség és az érvényesség kérdésébe, melynek megvitatását a teológusokra bízza, különös tekintettel az egységben nem lévő keletiek által ténylegesen (de facto) gyakorolt hatalomra (potestas), melyre különféle magyarázatok vannak.”
Maga a magyarázat is csak (mint látható) növelte a zűrzavart… Ha hatalmat – és nem szolgálatot! – gyakorolnak, de igazából nem hatalomról, hanem szolgálatról van szó, és azt nem képesek gyakorolni a „hiearchikus közösség” nélkül, akkor mit gyakorolnak valójában? Ha képtelenség gyakorolni a hierarchikus közösség nélkül (bár a felszentelésben megkapják), akkor hogyan állhat fenn az ordo szentségének, vagy bármilyen, a püspökök által kiszolgáltatott szentségnek a hatékony érvényessége az akatolikus keletieknél? Önmagában is ellentmondó a „Lumen Gentium” állítása. Ha a püspöki felszentelésben – mely az ordo csúcsa az LG szerint – közvetlenül Krisztustól kapják meg a szentelési aktus által mindhárom szolgálati funkciót (munus), amely így nem vonható vissza egy pápa által sem, akkor miért képtelenek azt gyakorolni a pápával való hierarchikus közösségen kívül? Nem akar belemenni annak a kérdésnek a tisztázásába, hogy az érvényesség (validitas) és a megengedettség (licentitas) hogyan viszonyul egymáshoz, mikor épp ezt tette kétségessé?
A „potestas” fogalom félretolása, de ugyanakkor inkonzekvens alkalmazása az új kánonjogban teljességgel újítás, amit nem lehet patrisztikus forrásokkal perdöntően igazolni. A Rahner és Ratzinger páros által írott kis tanulmány (Primat und Episkopat) egyháztörténeti-patrisztikai érvei teljességgel meghaladottak, tekintettel arra, hogy nyomuk sincs sem a bizánci kánonjogban, sem a zsidó halachában. Ez utóbbi is megkülönbözteti a levitikus és ároni megszentelési képességet adó rendi hatalmat, és a Mózes vezette hetvenfős nagy szanhedrin kézrátétellel átadott, tanítói és kormányzói képességet adó joghatósági hatalmat egymástól, amely nem feltétlenül metszi egymást. A történelem tanúsága szerint is így van. Ráadásul a rendi hatalom nem delegálható (és így nem is szubdelegálható), míg a joghatásági hatalom igen. Ha a krisztusi felkentség hármas (próféta / tanító, pap / megszentelő, király / kormányzó) hatalmából (potestas) és hivatalából (magisterium) részesül (participálódik) valaki, nem csupán „hármas feladatot”, „hármas megbízást”, „hármas küldetést” (tria munera), hanem ennek teljesítésére hatalmat és hivatalt is. A „Lumen Gentium” teljes újdonságként és szakításként „una sacra potestas” névvel illeti a hagyományosan kétoldalú alakban megkapható krisztusi hatalmat, aminek teljessége a püspökszenteléssel adatik át. Ha ez a teljesség átadatik, ráadásul közvetlenül Krisztustól, akkor közvetett hatalom ezt nem korlátozhatja. A pápai hatalom pedig nem szentelésből eredő ontologikus hatalom, amit a püspökségnek – addig példátlan módon – megadnak. Mi a célja ennek? A pápaság elbagatelizálása, és a communio-egyháztan révén az akatolikus keletiek „valódi részegyházként” való elismerése, miközben pont alóluk húzza ki a talajt azáltal, hogy a hierarchikus kommunió nélkül a püspöki „küldetés” (munus) nem gyakorolható, nem a tilalom értelmében, hanem az érvényesség értelmében. Ezt a problémát a hagyományos (a zsidóság és az akatolikus keletiek jogrendjében is meglévő) kettős (rendi és joghatósági) hatalom tantétele feloldja. A szentségi hatalom a felszentelésből ered, így az el nem vehető, és hatékonyan alkalmazható „hierarchikus kommunió” nélkül is. A joghatósági hatalom alapja pedig a péteri hatalom, a pápaság, mely a pápai trón törvényes elfoglalásával kerül az illetékes birtokába. A püspököknek pedig a pápától delegált joghatósági hatalmuk van, vagyis csak vele egységben bírják azt, amit a pápa visszavonhat, mivel nem a püspökszentelés által kapják meg. Ehhez kapcsolódik a kisebb rendek eltörlése, és annak megszüntetése, hogy a klerikusi státusz a tonzúra és az első kisebb rend felvételével történik, nem pedig a diakónusszenteléssel. A „laikus szolgálatok” fogalma mind a zsidó, mind az akatolikus keleti nézetrendszerben úgy, mint a törtetlen nyugati, római katolikus hagyományban fából vaskarika, totális abszurditás. Ezzel kezdték meg a klérus erudícióját, ami elvezetett a leányministránsok, majd pedig a női laikus szolgálattevők bevezetéséhez. Ez teljesen más egyházkép, nem csupán a „zsinatelőtti” katolikus rendhez képest. Ez ugyanis nem „középkori, vagy barokk torzulás”, amint a modernista romboló, Emiel Josef de Smedt bíbornok szentimentális zsinati nyavalygásában kifejtette, miszerint meg kell szüntetni az „egyházkép” „triumfalista, klerikalista, és juridista” modelljét… Mind a zsidó, mind az akatolikus keleti „egyházkép” triumfalista, klerikalista és juridista. Nagyon helyesen. Ha nem az lenne, mi értelme lenne? Ha nem – legalább is mérsékelten, és tárgyi oldalát tekintve – inkluzivista egy misszionáló jellegű vallás – ami bizonyos értelemben a zsidó vallás is, mivel kötelesség a nemzsidókat a noachida törvényekre tanítani –, akkor mi értelme lesz a missziónak, mi értelme lesz magának a közösségnek?
A 20. század egyik, ha nem legnagyobb tomistája, Réginald Garrigou–Lagrange OP által „nouvelle théologie” címkével illetett neomodernista iskola két prominens aktora, Henri de Lubac SJ és Yves Congar OP mellett a Rahner–Ratzinger duó járult hozzá mindennek keresztülviteléhez.
Ez a felfogás ráadásul a közvetlenül „a” Zsinatot megelőző pápai nyilatkozatoknak (XII. Piusz és XXIII: János) is ellentmondanak, melyek hangsúlyozzák, hogy a püspököknek a pápától delegált joghatósági hatalma van, amit szuverén módon visszavonhat tőlük. Dino Staffa érsek fel is szólalt ez ellen, és egy tanulmányt is kiadott és köröztetett a zsinati atyák körében „Osservazioni sugli Schemi «De Ecclesia» e «De pastorali Episcoporum munere in Ecclesia»” (Észrevételek „Az Egyházról” és „A püspökök Egyházban végzendő pásztori feladatáról” című szkémákkal kapcsolatban) címmel 1964-ben. Itt az általam kifejtett problémákat forrásadatoltan igazolta. Ennek az intervenciónak is volt köszönhető a már említett „Nota Explicativa Praevia” (Előzetes magyarázó jegyzetek) kiadása, amely azonban – mint kifejtettük – nem megoldotta, hanem tovább eszkalálta kétértelműségeivel (pl. „a kollégium nem kánonjogi értelemben értendő”) a zűrzavart.
Miért tekintette akkor Joseph Ratzingert „ultrakonzervatívnak” a sajtó és az egyházi, és azon kívüli közvélemény jelentékeny része? A II. Vatikáni Zsinat után a progresszista teológusok valóban két táborra szakadtak. Létrejött 1965-ben a radikálisan progresszista „Concilium” (Zsinat) folyóirat, többek között Yves Congar, Hans Küng, Johann Baptist Metz, Karl Rahner, Henri de Lubac, Hans Urs von Balthasar, and Edward Schillebeeckx és Joseph Ratzinger részvételével.
1967-ben ebből szakadt ki Henri de Lubac vezetésével a „Communio” (Közösség) lapja köré csoportosuló csapat, minek Ratzinger is tagja lett. Itt kezdődött el a „folyamatosság olvasatának” interpretálása, de elfelejtették azt, hogy nem lehet Belzebubbal kiűzni az ördögöt. A zsinati kétértelmű, zűrzavaros fogalomhasználatra azért volt szükség, amint Schillebeeckx bevallotta, hogy a bástyákat lerombolják, a falakt átüssék, a gátakat megrepesszék. Az elmúlt hatvan év fényében ez ma már a Napnál is világosabb. A zsinati újítók szándéka a szakítás hermeneutikája volt, amit csak a valódi tradicionalista zsinati atyák „ellentámadása” mérsékelt. Schillebeeckx bosszankodott, miért kell kétértelműen fogalmazni, miért nem lehet nyíltan… Erre mondták az „öreg rókák” (de Lubac, Rahner és mások), hogy amennyiben nem adunk egy konzervatív cukormázat a dokumentumoknak, kiskapukat beépítve, nem fognak átmenni a szavazáson. Magyarán nyíltan bevallották, hogy hazudtak, hogy átverték a zsinati atyákat, akik így a tévedhetetlen biztos jegyével nem bíró és így bármikor visszavonható dokumentumokat megszavazták. A forradalom pedig felfalja gyermekeit. Kibékíthetetlen az „ancient régime” a forradalommal. Ez volt XVI. Benedek pápa tragikus bukásának oka. Nem értette meg, hogy a sátán, mely gyűlöli az Anyaszentegyházat, gátlástalan és kompromisszumképtelen. Csak háromszoros nemet lehet felelni neki. Teljesen mindegy neki, hogy 1%-ban, vagy 100%-ban különbözöl tőle, neked fog menni, csak maximum kihasznál… Ezért volt viszonylagosan „konzervatív”, de szigorúan a progresszista táboron belül Ratzinger.
Ezért tett gesztusokat, akár látványos gesztusokat a „huhogó”, az „ellenforradalmár” tradicionalisták felé. Ennek része volt a zsinatelőtti liturgia formális, és mérsékelt liberalizációja. Ez igazából a tradicionalista oldal megosztására szolgált, ahogy az előadje által kiadott 1988-as Ecclesia Dei Adflicta motu proprio is. Mindkettőben „lelkiségnek”, „liturgikus örökséghez való ragaszkodásnak” írják le a kérdést, ami szabadon választható. Köztudomású, hogy a zsinati liturgiareform elvetése mögött doktrinális, nem pőrén esztétikai, vagy lelkiségi okok voltak… Ez nem „egy” lelkiség a sok közül. Ezért volt téves megállapítása az, hogy a „lex credendi”-nek a római rítus régi alakja a „rendkívüli”, míg az új alakja a „rendes” kifejeződése, méghozzá ugyanolyan kifejeződése. Ez nem igaz, és ezt helyesen állapította meg Ferenc pápa. Miért? Mert ahogy Benelli bíboros is fogalmazott – ami mindenki előtt világos, aki behatóan ismeri a kettőt –, más egyháztant fejez ki a kettő, valamint a régi világosabban és ünnepélyesebben fejez ki három hitigazságot: a szentmise áldozati jellegét, a valóságos jelenlétet, és a papság felkentségét. Az új rítus pedig egyértelműen protestantizálási szándékkal jött létre, aminek legméltóbb, de a rubrikákhoz ragaszkodó végzése lényegében egy hochkirchlich lutheránus, avagy anglikán úrvacsorás istentiszteletet tükröz. Ennek csak két elemét emelném ki. Az áldozár csak az úrfelmutatás után hajt térdet, kifejezvén ezzel, hogy a miután a hívő nép hittel rátekintett, utána imádható. A közösség hozza létre a jelenlétet, nem önmagában a pap. A másik az áldozási forma, ami egy az egyben lutheránus alak, és a consubstantiatio tanát fejezi ki a transsubstantiato helyett. Ettől persze lényegileg érvényes alapesetben az új miserítusban bemutatott szentmiseáldozat is, de az azt körülvevő rítusok nem arra hajlamosítják (diszponálják) a hívő lelkét, ezért a hitre veszélyes tud lenni az esetek igen nagy százalékában. A „régi” (pontosabban örök) miserítus pedig nem korlátozható a Quo Primum bulla értelmében, és utóbbihoz képest a nála alacsonyabb fokozatú három pápai motu proprio (II. János Pál – Ecclesia Dei Adflicta; XVI. Benedek – Summorum Pontificum; Ferenc – Traditionis Custodes) a „lex superior derogat legi inferiori” értelmében semmis volt, és most is semmis, mivel azok mind tartalmaztak olyan megszorító korlátozásokat, amelyet Szent V. Piusz pápa soha érvényét nem vesztett rendelkezése kifejezetten tilt.
XVI. Benedek ugyanabba a hibába esett, mint Liberius pápa. Nem lehet félarianizmussal az arianizmust legyőzni. Nagy Szent Athanáz rendíthetetlenségével kell küzdeni a modernizmus ellen. Az Egyház válsága a hit válsága, ahogy Mehrle Tamás OP is fogalmazott. Ezt a válságot pedig csak XIII. Leó csatakiáltásával győzhetjük le, amint a „Pascendi” enciklikában gyógyszerként világosan nekünk nyújtott Szent X. Piusz pápa: „Ite ad Thomam!” – „Menjetek Tamáshoz!” Csakis a nouvelle thélogie szisztematikus megsemmisítése mentheti meg az Anyaszentegyházat, a következetes, megalkuvásmentes küzdelem a – Dietrich von Hildebrand szavaival élve – „trójai falóként” behatolt modernisták kiszorításával a pápai trónustól kiindulva az utolsó zsákfalu leányegyházáig.
XVI. Benedek Krisztus véres arcára tekintett, és péteri bűnbánatra fakadva próbálta menteni a menthetőt. Tévedett a gyógyírban, de remélem, jó lelkiismerettel tévedett.
Adj +, Uram, örök nyugodalmat XVI. Benedek pápának, és az örök világosság fényeskedjék neki! Nyugodjék békében. Ámen.
Szász Péter