a céhes élet szakrális vetülete[2]
Cseri Máté írása
A középkori céhek kapcsán talán legtöbbünknek egy ugyanazon szakmát űző személyek szakmai-érdekvédelmi egyesülete jelenik meg. Ez nem is feltétlenül hamis kép, az Encyclopædia Brittanica is így határozza meg. Aki azonban beleássa magát a témába, rájöhet, hogy másról, sokkal többről van szó. A címben szereplő kulcsfogalom furcsa feszültséget hordoz: a ’megkeresztelt’ lelkit, fentről származót, a világi javakat ellenzőt, azokkal szemben állót jelenti (’a világ gondjai és a csalóka gazdagság’ Mt 13,22), míg a ’gazdaság’ kifejezetten a nyereségre irányuló, a konkurencia ellehetetlenítését vagy rajtuk való felülemelkedést célzó tevékenység.
A középkori céhek célja a céhtagok üdvözülése volt, illetve mások üdvösséghez segítése – a céh tevékenységén keresztül is, továbbá a tisztítóhely elkerülése. A tagság díjat fizetett[3], ebből liturgikus és karitatív célokat valósítottak meg, pl.: alapítványok[4] kezdeményezése, imádság és mise az elhunyt tagokért, részt vettek az elhunyt tagok temetésén, támogatták a bajba jutott, elszegényedett tagokat. Ezen kívül fontos szerepet vállaltak a város katonai védelmében (önvédelmi és királyi hatalom iránti kötelezettségek) és rendvédelmében.
Helyesebb volna a céhes élet gazdasági vetületéről beszélni, mivel az elsődleges szempont lelki volt (a lelkek üdvössége), csak ezt követte az anyagi-gazdasági szempont.
A profitorientált működés célja a haszon megszerzése oly módon, hogy versenyben a többi vállalkozót lehetőleg kiszorítsa, tönkretegye, a hasznot a bérek minél nagyobb lefaragásával és a költségek közösségi áthárításával növelje. (A profitszerzésnek nem jellemzője a moralitás és a közösség iránti felelősség). A profitorientált cégek működése már a középkortól elválaszthatatlan volt a bankok hitelezésétől és kamat (uzsora) szerzésétől. A céhet a piacvédelem, a gondoskodás és az érdekképviselet jellemezte a városi közösségben. A céhek nem egymás kiszorítására, hanem a kereslet–igény minőséghez kötött közös kiszolgálására szerveződtek, miközben gondoskodtak a céhez kapcsolódó családok megélhetéséről, egészségügyi ellátásáról, öreg és munkaképtelen ellátásáról, és felelősséggel viseltettek városuk sorsáért (szolidaritás).[5]
A céhek megjelenése, szervezete, fejlődése minden középkori európai országban rendkívüli hasonlóságokat mutat (sőt, még az iszlám világban is). A céhet a mester irányította, akinek a mesterré avatása hasonlatos volt a lovaggá válás folyamatához: miután [a lovag] bebizonyította, hogy képzésének eleget tett, és mielőtt még felöltötte volna arany sarkantyúit, vallásos és szimbolikus szertartáson kellett keresztülmennie, amelynek elemei: a megtisztító fürdő, az eskütétel, a szentáldozás, így hasonlóképpen a céhes mesternek is, miután képességeiről kivizsgálás és egy magas minőségű termék elkészítése által bizonyságot tett, eskütétel következett, szentáldozás, majd ünnepélyes keretek között lakoma elfogyasztása a barátokkal.
A legény olyan szakember volt, aki önállóan dolgozhatott bármilyen mesternek, a szakmai tudást birtokolta, és a mestermű (opus magnus) elkészítésével, valamint megfelelő pénzösszeg felmutatásával maga is mesterré válhatott.
A céhek az inasrendszerre épültek: jellemzően tizenéves fiúk voltak az inasok, akik gyakran rokonaik műhelyében kaptak lehetőséget a szakma elsajátítására; képzésért és ellátásért dolgoztak.
Volt tehát keresztény gazdasági modell, keresztény gazdasági berendezkedés. Mi vetett véget ennek az évszázadokig fennálló és működő rendszernek? Egyrészt, a fejlődés. Ez a szó olyannyira nem tűnik kockázatos, káros szónak, hogy egyenesen korunk egyik hívószava. Aki ma a fejlődés ellen beszél, az barbár eretnek, veszélyes őrült.
Ha megnézzük a középkor hanyatlásával megkezdődő kapitalista rendszereket, nem hozták el az ígért földi paradicsomot, a fejlődéssel nem lett jobb. Ahogy László pécsi püspök fogalmazta: az életünk könnyebb lett, de nem lett jobb. A könnyebbség kényelmessé, tompává teszi az embert, nincs már rászorulva sem az isteni kegyelmekre (lásd: időjárás jelentősége a földművelésben!), sem a maga eszére, erejére.
Egy idősebb hölgy, nyugdíjas nagymama, kérdezte felnőtt-hittanon, hogy mi a kapitalizmus. Röviden így foglaltam össze: kaparj kurta, neked is lesz, és aki lemarad, azt elviszi az ördög.[6] Szabad a verseny, de csak annak terem babér, aki egyébként is fiatal, tehetséges, erős. Ebben a versenyben az öregnek, betegnek, ügyetlennek nincs esélye, nem nyithat cukrászdát Bécsben… Bár a kapitalizmus azt mondja, hogy az erősek segítsék a kevésbé szerencséseket, mégis az idősek már nem otthonuk kényelmében, családjuk körében halnak meg, hanem egy intézetben vagy egy üres, rideg kórházfolyosón.
A gépesítés, a teljesítménykényszer, az ezek nyomán fellépő pszichés zavarok, az „egyre többet egyre gyorsabban” taposómalma, villogó képernyők előtt görnyedő multirabszolgák tömege.
A másik a pénz: a protestáns etika és a zsidó elvek engedik a kamatszedést, ezt a középkor szigorúan és következetesen tiltotta. Azonban ha természetes vagy jogi személynek kifejezetten a profitmaximalizás a célja, akkor a kamat kiváló útja a többiek uralásának (Iz 60,6-12), kifejezett munkavégzés nélkül. Ma a gazdasági élet elképzelhetetlen hitelezés nélkül; aki a kamatszedés tilalmát egyáltalán felveti, enyhébb esetben kinevetik, rosszabb esetben kinézik az értelmes, modern emberek köréből.
Megvalósultak az édenkerti átkok (Ter 3,14-19): az ember elvesztette kapcsolatát Istennel, a másik emberrel, a teremtett világgal, és saját magával is meghasonult.
A középkori keresztény Európa nem fejlődött. Még az olyan látványos vívmányok, mint a földrajzi felfedezések vagy a könyvnyomtatás sem vált javunkra. Utóbbit nézve csak: a reformáció népnyelvre tette át a Szentírást (nemes gondolat, ahogy a fejlődés is), mindenki kezébe adva, ezzel szülve meg szekták végeláthatatlan sokaságát, ahol mindenki a maga szája íze szerint értelmezi (félre) a szent iratokat.
Nehéz meghatározni, hogy mikor ért véget a középkor (1453? 1492? 1517?), de az egyértelműen megállapítható, hogy az elmúlt bő 500 évben visszafejlődtünk: az Egyházat megosztotta a reformáció, végbement a szekularizáció, a vallás fokozatosan eljelentéktelenedett, az egykor a közösség által erővel és élettel megtöltött katedrális ma már csak távol-keleti turisták fényképezőinek a célpontja.
Sajnos vannak olyan katolikus papok, teológiatanárok, akiknek a középkor kapcsán boszorkányokat égető püspökök (?) és az írástudatlanság ugrik be; ez természetesen az ő modernista démonuk, saját szegényes tudásuk elégtelen bizonyítványa.
Mi a megoldás? Vissza az eredethez! Visszakötni[7] magunkat Istenhez, visszahelyezkedni az édeni Isten-ember kapcsolatba. Ahogy a céhtagok is tették: magunkon kezdjük, mindenki egyes szám első személyben: elsőbb meggyőződni, hogy én mindent megtettem üdvösségemért, majd táguló koncentrikus körökben másokat is segíteni ebben. Ha az Egyháznak nincs hatása a gazdaságra, a társadalomra, akkor nem só, nem lámpás, hanem csak a világ egyik ’fiókja’, még rosszabb esetben: vakbele.
[1] Megkeresztelt gazdaság kifejezés egy Buji Ferenccel készített beszélgetésből származik: Kairosz – a jelenlét folyóirata. 2003-2004 tél. 47. o.
[2] ez a cikk jogi TDK-dolgozatom rövid összefoglalója; akit érdekel az eredeti, teljes dolgozat, annak szívesen elküldöm
[3] ófelnémet Geld/Gelt, ebből ered az angol guild/gild kifejezés
[4] állandó jellegű, különleges és közérdekű (jótékony, iskolai, kórházi, tudományos, közművelődési) célra rendelt meghatározott vagyont, melynek csak tiszta jövedelme vehető igénybe a rendeltetési célra; forrás: http://lexikon.katolikus.hu/A/alap%C3%ADtv%C3%A1ny.html
[5] Barna-Horváth-Máthé-Tóth: Magyar jog- és államtörténet, 127. o
[6] angol közmondás: Every man for himself, and the devil takes the hindmost.
[7] re-ligio, azaz: vallás