(Enyhített böjt)
„Egy szentségre törekvő élet mindig vonzó hatású, ezt sohase feledd!”
Az olyan szenteket, mint Paolai Ferenc, a mai keresztények nem könnyen értik meg. Aszkézisük ,,öngyilkosságnak” és a világmegvetés tűrhetetlen jelének látszik előttünk. Az őket körülvevő csodák és csodálatos események gyanút ébresztenek bennünk. Egész megjelenésük érthetetlenné teszi előttünk, mi csodálnivalót találtak bennük a korabeli emberek. Mégis cáfolhatatlan, hogy Paolai Ferenc nemcsak a reneszánsz hatalmas pápáira és fejedelmeire, hanem korának keresztényeire is szokatlan hatást gyakorolt.
Ferenc a nápolyi királyság területén a calabriai Paolában született 1426-ban, szüleire vonatkozóan csak kevés, de jellemző följegyzés maradt ránk. Abban a rettegésben éltek, hogy házasságuk gyermektelen marad. Gondjukban Szent Ferenc közbenjárásáért folyamodtak, s kérésük teljesítése esetére megígérték, hogy a vágyott gyermeket az ő nevére kereszteltetik. A szent közbenjárására kérésük teljesült, késő öregségükben kapták Istentől, ezért hálából az újszülöttet Ferencnek kereszteltették. A kis Ferenc az imádság gyermeke.
Mikor pedig a még pólyás korú gyermekük megbetegedett, ismét hozzá fordultak, és az anya megígérte: ha meggyógyul, a kis Ferenc egy éven át a ferencesek rendi ruháját fogja viselni. Az ima újból segített, a gyermek meggyógyult. A szülők teljesítették fogadalmukat, mikor egy évre beadták a kolostorba.
Amikor Ferenc 13 éves lett, útra kelt a szomszédos városba, hogy fölvétesse magát az ottani ferences kolostorba. A fiún nemrégen még a franciskánusok kámzsája volt.
Három zarándok tart Róma felé. Öregedő házaspár és egy serdülő fiú.
Ferenc a kolostorba hallott Rómáról s most csodaváró gyerekszemmel lesi, föltűnnek-e már az örök város kupolái.
Egyelőre csak egy díszes utazótársaság jön velük szembe. A szolganépségen is feszül a selyem és bársony, csillog az arany, ezüst: egy kardinális kísérő népéhez ez való.
A kardinális a reneszánszkor egyházfejedelme; övé ez a fény és csillogás.
A fiú ámulva nézi a soha nem látott pompát. Megérzi a mögötte levő szent méltóságot is.
De nem hiába viseli az Assisi szent nevét: a méltóságot ilyen külső csillogás nélkül is el tudja ismerni. S lelkében képek rajzolódnak az Üdvözítőről, aki gyalogszerrel, porosan vándorolt Palesztina napos, köves útjain, egyszerű két-kézmunkás apostolok kíséretében. S a legnagyobb hatalom és méltóság járt benne itt a földön.
Egyszer csak ott áll a fiú a nagy úr előtt s elmondja neki az ellentéteken megdöbbent lelkének érzéseit. Látszik rajta, hogy nem csintalankodó utcagyerek, hanem valaki, akit tizenkétéves létére is megigézett a Názáreti. Rajta jár minden gondolata, neki szól szívének minden lelkesedése. Kissé szigorú ez az ifjú cenzor, de azért kedves.
Mosolyogva válaszol neki a kardinális:
«Kis fiam, gonosz a világ! Csak ilyen .. pompában ismeri el az egyház hatalmát».
S mennek tovább. Mindegyik a maga útján; a Paolából való kis Ferenc az alkotás vágyától égő, napról-napra épülő Rómába. Mindenki azon buzgólkodik, hogy a népek királynőjét, az Egyházat hódító szépségűvé varázsolja. Hogy a kincs honnan jön; hogy egyre súlyosodnak a gravámenek az Alpokon túl; hogy készül a végzetes idő, a 16. század újítóinak ideje, mikor nem akarják elismerni, hogy ez a bíboros, nagyúri egyház azonos a régivel, a krisztusival – ki veszi ezt észre?
A paolai kis zarándok lelkében ütköznek a nagy ellentétek. Mégis meglátja a reneszánszkori Egyház arcán a krisztusi vonásokat, Annak hatalmát és szentségét, aki saru és bot nélkül küldte prédikálni a tizenkettőt, aki kiüresítette magát s engedelmes volt a kereszthalálig, s aki Péternek mondta a szót:
Te kőszál vagy s erre a kőszálra építem anyaszentegyházamat.
Mert meglátta, azért kézcsókoló alázattal, készséges tüzes szeretettel van most és mindig ezzel a bíborban bemutatkozó Egyházzal szemben is.
De stílust tanulni Assisibe jár; s hogy milyen útmutatást vett ott, azt későbbi élete mutatja.
A zarándoklat befejeztével Paolába tér vissza szüleivel. Azonban még a velük való igénytelen életet is akadálynak érzi istenkereső lelke, azért 15 éves korában szüleinek engedélyével remeteségbe vonul a város közelében. Nemsokára még messzebb kerül az emberektől, a hiúság vásárától s a tengerparton, egy barlangban húzódik meg, kietlen vad helyen. Párnája a kemény szikla; étele, amit a kopár vidéken össze tud szedni: vadgyümölcsök, gyökerek; ruhája: durva szőrcsuha. Régi formák és eszközök ezek az istenkereső lélek számára, de Paolai Szent Ferencnél új bensőséggel telnek meg s oly kemény elszántság van bennük, aminőt hiába keresünk másnál abban a korban. A kemény formák mögött mély és tüzes imádságos élet bontakozik ki. Abban a kifelé élő, dicsőséget áhítozó világban ez az ember rátalált az Úr Istenre. S az üres, hiú világ is megsejti ezt, kezdi keresni a remetét, tanulni akar tőle.
19 éves, mikor társak csatlakoznak hozzá. Először csak ketten, azután állandóan nő követőinek serege. Az istenkeresés hozza őket össze. Soknak kellett a vigasztalás, segítség, vezetés; hiszen olyan nehezen botorkáltak az örök haza felé. A szent vezetése alatt mindjobban összeforrnak s lassan külső összetartó kapocs szükségességére is gondolnak.
1452-ben a kozencai püspöktől engedélyt kapnak templom és kolostor építésére. Maguk hordják a köveket, ácsolják a gerendákat, s gyorsan épül a kis kápolna. De nagyon is kicsinek ígérkezik. Nem mertek nagyobbra vállalkozni, míg Szent Ferencet egy ismeretlen franciskánus barát föl nem biztatja. A barátot többé nem látták, a biztatása azonban bevált. Nem lehetett más buzdító, mint a régi Assisi Szent Ferenc, aki így jött most segítségükre.
Nagy bizalommal lebontják hát a megkezdett falakat s jóval nagyobbra szabják a tervet. Nem hiába bizakodtak. Jött a környék népe, hordta az anyagot, kezemunkáját is jószívvel adta, de ami a legdrágább volt, azt is hozta: istenszerető imádkozó lelkét.
Szent Ferenc versenyt dolgozik asztalossal, kőművessel, irányítja a sürgésforgást, de a nagy zaklatottságban is látszik rajta, hogy Istenben nyugszik a lelke. Azért győzi annyi kitartással és türelemmel.
Betegek is kivitették magukat megnézni ezt a nagy, szép dolgot. S amint látja őket a szent tehetetlenül kínlódni, hogy nem állhatnak ők is a dolgozók közé, rászól egyikre-másikra: – Fogd ezt a követ, rudat s hozd! Biztatja a vonakodót és az eddig jómagával tehetetlen most megfogja, viszi s meggyógyul. Az Úr csodatevő irgalma építette ezt a templomot.
S akik élvezték az ö irgalmát, mennyi hálát, szeretetet, lelkesedést építettek bele falába, padlójába, minden kőkockájába!
A templom után kolostor is épült és IV. Sixtus pápa 1474-ben megerősítette a Szent Ferenctől készített szerzetesszabályokat.
Rendjét először nagy pártfogójáról az „assisi szentről Szent Ferenc Remetéinek” nevezte, majd VI. Sándor pápa beleegyezésével a Legkisebb Testvérek Rendjének (minimíták), ezzel is jelezve, hogy ő és fiai nem a kényelmet és méltóságokat keresik, hanem a legutolsók akarnak lenni. Negyedik fogadalomnak a szigorú böjtölést csatolja a szegénység, tisztaság és engedelmesség mellé.
Azután tovább folytatja azt, amire az Úr maga adott útmutatást a templomépítés csodáival : rendje ápolja a betegeket, gondozza a szegényeket, vigasztalja és tanítja a rászorulókat.
A szigorú böjtölésben, munkában, tevékeny szeretetben ő maga a mester. Takarít, foltozza a novíciusok ruháját, keveset alszik, azt is puszta padlón, egyszer eszik napjában, akkor is rendszerint csak kenyeret; mégis erős, egészséges. Bár saját magát sohasem kíméli, társaira mindig nagy gonddal ügyel, hogy túlzásba ne vigyék az önmegtagadást.
Ellenségei mégis bevádolják a pápa előtt, hogy képmutató, hogy szigorú követeléseivel tönkreteszi szerzeteseit. A kiküldött vizitátort azonban lefegyverzi a szentnek egészen őszinte jámborsága és alázata.
Az Úr maga is bizonyságot tett hű szolgája mellett.
Közbenjárására sok beteget gyógyított meg, sőt halottakat támasztott fel. Maga szokta mondani: Valamennyi teremtmény engedelmeskedik annak, aki tökéletes szívvel Istent szolgálja. Egyszer a kapzsi Ferdinánd, Nápoly királya pénzt ajánlott föl kolostorának. Ő nagy bátran azt mondta: adja vissza alattvalóinak, kiktől kizsarolta. Mikor a király nagy haraggal rá akart támadni, a szent rámutatott az egyik pénzre s íme – vér folyt belőle.
Máskor egy híres hitszónok, Antal testvér, néhány rossz szerzetestől fölbujtva prédikációs hadjáratot kezdett élete és csodái ellen. Azonban Ferenc nem vett róla tudomást és a nép nem hederített rá. Erre jónak látta szemtől- szembe nekitámadni. Ferenc barátságosan fogadta, leültette a tűz mellé és nyugodtan végig hallgatta hosszú támadó beszédét.
A végén öblös két kezébe fogott egy csomó izzó parazsat:
Nesze, Antal testvér, melegedj; hisz te fázol, mert nincs benned egy szemernyi szeretet.
A prédikátor erre nagy-vezekelve a szentnek lábához borult s ettől kezdve legnagyobb dicsőítője és az életszentségben követője lett.
A csodák híre eljutott Franciaországba XI. Lajos királyhoz, aki nagybetegen feküdt. Félt a haláltól, szerette volna tovább élvezni a földi életet. Egészen kétségbeesett, mert orvosai nem tudtak rajta segíteni. Ekkor elküldött Szent Ferencért. A szent azonban ismételt sürgetésre, a nápolyi király felszólítására sem ment el.
Végre a pápa határozott parancsára útnak indul, de csak azért, hogy az Isten ítéletét hirdesse, aki a királyok életének éppúgy véget szabott, mint a legutolsó koldusénak. Nincs más mód, meg kell hajolni az ő akarata előtt és jól készülni a halálra. Hiába akarta a király kéréssel, fenyegetéssel, ajándék formájában megvesztegetéssel kikényszeríteni azt, amit mások kéretlenül is megkaptak, más volt az égi Fölség akarata. S ezt a királynak is meg kellett tanulnia. Az alázatos, szegény barát volt a tanítója s lelkének megmentője. Állhatatos figyelmeztetéseire, biztatásaira az Úr akaratában megnyugodva halt meg a király a szentnek karjai között.
XI. Lajos utódai nagy tiszteletben tartották és gyakran kérték tanácsát. A szent már most élete végéig Franciaországban maradt, s itt szervezte rendjét. Mikor halálát közeledni érezte, még egyszer példát akart adni fiainak az alázatosságra.
Nagycsütörtök napja volt, mikor az utolsó útravalót vette magához. Kötelet akasztott a nyakába s azon vezettette be magát a templomba. Meggyónt, megáldozott s visszatért cellájába. Másnap, nagypénteken halt meg 1507-ben, 91 éves korában.
Testét a piessisi templomban temették el, ahol épségben maradt meg; a vallásháborúk idején a kálvinisták kihurcolták sírjából s elégették.
X. Leó pápa 1519-ben avatta szentté.
Istenünk, alázatos lelkek felmagasztalója, Te Paolai Szent Ferenc remetét választottaid dicsőségébe emelted. Add, hogy érdeméből és példáját követve egykor boldogan elnyerhessük tőled azt a jutalmat, melyet az alázatosnak ígértél. A mi Urunk Jézus Krisztus által.