Nagyböjt 4. vasárnapja (Jn 6,1-15)
Jézus ezután átkelt a Galileai-tavon, Tibériás taván. Nagy tömeg követte, mert látták a betegeken végbevitt csodajeleket. Jézus fölment egy hegyre, s ott leült a tanítványaival. Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus körülnézett, és látta, hogy nagy sereg ember tódul hozzá, megkérdezte Fülöptől: „Honnan veszünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt azért kérdezte, mert próbára akarta tenni, maga ugyanis tudta, mit fog végbevinni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég, hogy csak egy kevés jusson is mindenkinek” – felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala, de mi az ennyinek?” Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Azon a részen sok fű volt. Letelepedtek hát, s csak a férfiak voltak szám szerint ötezren. Jézus ekkor kezébe vette a kenyeret, hálát adott és kiosztotta a letelepedett embereknek, s ugyanígy a halból is adott, amennyit csak akartak. Amikor jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, nehogy kárba vesszen.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. Amikor az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Bizonyára ez az a próféta, akinek el kell jönnie a világba.” Jézus észrevette, hogy körül akarják venni, erőszakkal meg akarják tenni királynak, azért visszament a hegyre, egyedül.
Korunk egyik nagy kihívása, hogy az Oltáriszentség vételét sokan egyszerű emberi jognak tekintik, mintha az szabadon járna mindenkinek, függetlenül attól, hogy a szívük készen áll-e Krisztus befogadására. Pedig az Eucharisztia nem csupán egy szertartás, hanem az isteni irgalom és kegyelem titka. Jézus nem azért adja nekünk önmagát, hogy kielégítse az emberi igényeket vagy megerősítse a világ által diktált önérvényesítő törekvéseket, hanem hogy az ő szentségével és szeretetével átalakítson bennünket.
Az Oltáriszentség – Isteni ajándék
Szent Pál figyelmeztet minket: „Aki méltatlanul eszi e kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg tehát magát az ember, és úgy egyék ebből a kenyérből és igyék ebből a kehelyből!” (1Kor 11,27-28). Ez a mondat világossá teszi számunkra, hogy az Eucharisztiához való járulás nem automatikus jog, hanem szentségi kegyelem, amelyet alázattal és tiszta lélekkel kell fogadnunk. Ha valaki bűnben él, különösen olyan helyzetben, amely ellentétes Krisztus tanításával – például elvált és újraházasodott –, annak először ki kell békülnie Istennel, mielőtt az Oltáriszentséghez járulna.
Szent Ágoston szavai ebben a kérdésben különösen fontosak: „Ne mondd: ’Jogom van ahhoz, hogy részesüljek Krisztus testében.’ Inkább kérdezd meg: ’Méltó vagyok-e arra, hogy befogadjam Őt?’”
A szentáldozás nem csupán egy vallási gesztus, hanem Krisztussal való mély egyesülés. Ahogyan egy menyegzőhöz is tisztán és megfelelően öltözve megyünk, úgy kell készülnünk arra is, hogy az örök Vőlegényt, Krisztust befogadjuk szívünkbe.
A szentáldozás feltételei – A szentek példája
Szent Ágoston szavai – „Ritkán áldozol? Nem feddlek. Gyakran áldozol? Nem dicsérlek.” – arra emlékeztetnek bennünket, hogy az Eucharisztiához való járulás nem pusztán a gyakoriság kérdése, hanem a lélek tisztaságának és felkészültségének függvénye. Nem az számít, hogy hányszor áldozunk, hanem hogy milyen szívvel tesszük ezt. Az Egyház mindig is arra bátorított, hogy tiszta lélekkel, mély hittel és igaz bűnbánattal fogadjuk Krisztust, mert az Eucharisztia nem emberi jog, hanem isteni kegyelem, amely a lelkünk gyógyulását és megszentelődését szolgálja.
Az Egyház mindig hangsúlyozta, hogy az Oltáriszentséghez való járulásnak feltételei vannak. A szentek életéből is láthatjuk, hogy mennyire komolyan vették ezt a kérdést.
A híres ars-i plébános, Szent János Vianney, egy nőt figyelmeztetett, aki rendszeresen áldozott, de közben pletykálkodott és megvetette embertársait. A szent megmondta neki:
„Ha nem változtatod meg a szívedet, minden áldozásod ítéletet hoz rád!”
Assisi Szent Ferenc úgy tartotta, hogy a szentáldozásra való készület során a léleknek teljesen meg kell tisztulnia. Egy alkalommal így intette testvéreit: „Ha nem vagy biztos abban, hogy tiszta lélekkel fogadhatod az Urat, előbb menj gyónni, mert nem akárki jön el hozzád, hanem a Mindenható Isten!”
A közgyónás nem helyettesíti a szív megtérését
Sokan azt mondják: „Elég a közös bűnbánati ima, és Isten majd megbocsát nekem.” Azonban ez félreértése az isteni irgalomnak. Isten megbocsátása személyes kapcsolatban történik, a gyónás szentsége által.
Ezért nem elég a közös bűnbánati ima. A súlyos bűn állapotában lévő embernek először meg kell gyónnia és el kell fogadnia az Egyház tanítását, hogy méltó módon vegye magához az Eucharisztiát.
Mit tehet az, aki nem járulhat szentáldozáshoz?
Ha valaki olyan helyzetben van, hogy nem áldozhat, az nem jelenti azt, hogy kívülálló Krisztus Egyházában. Ehelyett az Egyház azt ajánlja, hogy:
- Rendszeresen vegyen részt a szentmisén és imádkozzon lelki áldozásért,
- Forduljon a gyónás szentségéhez, amikor csak lehetséges,
- Kérje Isten kegyelmét, hogy élete megváltozhasson és újra teljes közösségbe léphessen Krisztussal.
Szent Ferenc de Sales azt mondta: „Ha nem tudsz Krisztust testi módon magadhoz venni, akkor vedd őt lelki módon, és Ő betölti a szívedet.”
Szent Alfonz Liguori, az Egyház egyik legnagyobb lelkiségi mestere, mélyen hitt a lelki áldozás erejében, és gyakran buzdította híveit ennek gyakorlására. Egy alkalommal egy beteg ember fordult hozzá, aki nem tudott részt venni a szentmisén és szentáldozáshoz járulni. Szent Alfonz így bátorította őt:
„Ha nem tudod Krisztust testi módon magadhoz venni, akkor vágyakozz utána teljes szívedből! Ő megjutalmazza ezt a vágyat, és mintha valóban áldoznál, ugyanazokat a kegyelmeket nyerheted el.”
Egy másik alkalommal, amikor üldöztetés alatt nem lehetett nyilvános szentmisét tartani, Szent Alfonz azt tanította, hogy a lelki áldozás olyan, mint egy tűz, amely lángra lobbantja a szívet, és megerősíti a lelket Krisztus iránti szeretetben.
Szeretett Testvéreim! Az Eucharisztia nem emberi jog, hanem isteni ajándék. Nem azt kell kérdeznünk, hogy „Jogom van-e áldozni?”, hanem azt, hogy „Készen áll-e a szívem arra, hogy befogadjam Krisztust?”. Az Egyház nem keményszívűségből állít elénk feltételeket, hanem azért, hogy az Eucharisztia méltóságát és az ember lelkének tisztaságát megőrizze.
Kérjük a Szűzanya közbenjárását, hogy mindig méltó módon járuljunk az Úr asztalához, és soha ne tekintsük az Oltáriszentséget csupán emberi jogként, hanem isteni kegyelemként!