A Jézustársaságának nápolyi történetében a következő részletet találjuk egy skót nemes ifjúról, kit Elfinston Vilmosnak hívtak s rokona volt Jakab királynak. A protestáns vallásban nevelkedve, buzgón kitartott felekezete mellett, míg végre megvilágosítva az isteni kegyelem sugaraitól, felismerte tévhitét. Erre Franciaországba ment, hol égy jámbor skót jezsuita segítségével, de még inkább a boldogságos Szűznek közbenjárása révén, ki őt az igazság megismerésében gyámolította, hátat fordított eddigi vallásának és katolikussá lőn. Később Rómába utazott. Egy napon barátjainak egyike igen elszomorodva látta őt, kérdezősködött ennek oka felől. Erre Vilmos elbeszélte, hogy az elmúlt éjjel megjelent neki megholt édesanyja és így szólt hozzá: „Szerencséd, kedves fiam, hogy visszatértél az igaz Egyház kebelébe, mert lásd, én tévhitemben haltam meg s emiatt elkárhoztam.” Ettől az időtől fogva Máriához való ragaszkodása még nagyobb lett; egyetlen édesanyjául választotta. Erre Mária azt a gondolatot sugallta neki, hogy vonuljon kolostorba, mit ő tüstént ünnepélyesen meg is ígért. Mivel azonban nemsokára ezekután beteg lett, Nápolyba ment, hogy e légváltozással helyreállítsa egészségét. Isten azonban úgy akarta, hogy itt haljon meg, még pedig mint szerzetes. Minthogy tehát röviddel Nápolyba érkezte után betegsége életveszélyesre fordult, kéréssel és könyörgéssel kivitte, hogy Jézustársaságának elüljárói fölvették a szerzetbe. A legméltóságosabb Oltáriszentség előtt, melyet útiköltségül vett magához, tette le fogadalmát, s jezsuita lett. Mindnyájan mélyen meg voltak hatva, midőn édesanyjának, Máriának szíve mélyéből köszönetet mondott, hogy őt a tévtanok elhagyásában megsegítette, s megadta neki a kegyelmet, hogy nem csak az igaz Egyházban, hanem azonfelül még Isten házában a szerzetesek, az ő új testvérei közt halhat meg. Örömmel eltelve így kiáltott fel: „Ó mily boldog vagyok, hogy ily sok angyal közt halhatok meg.” Kérték, engedjen magának egy kis pihenőt, ő azonban így felelt: „Ó most nincs idő pihenésre, mikor oly közel halálom”. Mielőtt lelkét kiadta volna, így szólt szerzetes testvéreihez: „Nem látjátok, édes testvéreim, miként segítenek engem az ég angyalai?” Egyik szerzetes hallván, hogy néhány szót suttog, kérdé, mit beszél, mire ő felelé, hogy őrzőangyala tudtára adta, hogy csak rövid ideig kell a tisztítóhelyen maradnia s nemsokára a mennyországba jön. Majd erre állhatatosan és buzgón folytatta imádságát Máriához, s oly csendesen hunyt el, mint a kicsiny gyermek, ki anyja karjaiba veti magát, hogy ott megpihenjen, miközben felkiáltott: „Anyám, anyám!” Nemsokára egyik igen buzgó szerzetes kijelentést nyert, hogy már az égben van.