Éppen ellenkezője a kétségbeesésnek a vakmerő bizakodás, amellyel az vétkezik, aki rendetlenül, vagyis olymódon reményli, várja Istentől az üdvöt s annak eszközeit, ahogy azt Isten nem ígérte, nem rendelte.
Vakmerően bizakodik az:
a) aki a bűnbocsánatot, üdvösséget saját erejéből akarja elérni (Pelagius-féle eretnekség);
b) aki jócselekedetek s parancsok megtartása nélkül is pusztán Krisztus érdeméből reményli a mennyországot (Luther tévedése);
c) aki bűnre, például bosszúállásra kér s remél Istentől segélyt;
d) aki egészen rendkívüli kegyelmekre számít, minőket például a Szent Szűz kapott Istentől;
e) aki azért vétkezik vagy tart ki a bűnben, mert reményli a bocsánatot.
Ellenben nem vétkezik vakmerő bizakodással az, aki bár saját törékenységéből, szenvedélyből vét s emellett reményli, hogy még lesz ideje, módja Istennel kibékülni. Ily esetben ugyanis a remény csak kísérője a bűnnek, nem pedig indítóoka.
A vakmerő bizakodásnak első két faja – a) és b) – katolikus hittételek tagadását tartalmazza s így egyben súlyos bűn a hit ellen is. A harmadik– c) – mely Istent mintegy bűntársnak hívja, egyúttal súlyos káromlása a Legszentebbnek. A negyedik helyen említett vakmerő bizakodás– d) – többnyire nem egyéb ájtatos rajongásnál, mely alig lépi túl a bocsánatos bűn mértékét. Végül az isteni bűnbocsátó irgalomba vetett vakmerő bizakodás valahányszor súlyos bűnre indít, súlyos vétek a remény ellen.
Ez utóbbitól óv minket a Szentírás, midőn így szól: „Ne mondjad: vétkeztem és mi szomorúságom történt? mert a Fölséges tűrő, fizető. A megbocsátott bűnre nézve sem légy félelem nélkül és ne halmozz vétket vétekre. És ne mondjad: Az Úr könyörületessége nagy, az én bűneim sokaságának megkegyelmez. Mert irgalom és harag hamar jő tőle és haragja a bűnösökre néz. Ne késsél megtérni az Úrhoz és ne halogasd azt napról-napra, mert hirtelen eljő haragja és a bosszúállás napján elveszít téged”. (Sir 5,4–9)
A javulás, megtérés halogatásának már számtalanok megadták az árát. Az az ember, aki csak vénségében akar Istenhez visszatérni, hasonlít a kereskedőhöz, ki útközben jó, erős lovait eladogatta, végre az összes portékáját az utolsó, legsilányabb ló hátára rakta. Nagyon világos, hogy ez csakhamar összeroskadt a súlyos teher alatt. Vajon a gyenge, törékeny, beteges öregkor hivatott‑e arra, hogy az ifjú s meglett korban felhalmozott bűnadósságért a felelősséget viselje s a lélekmentés nagy feladatát megoldja? Olykor sikerül ugyan az aggkorban, sőt a halál óráján is megtérni, ahogy a jobb lator példája mutatja, „Ily eset is van egy – mondja Szent Ágoston –, hogy kétségbe ne essél, de csak egy van, hogy el ne bízd magad.”