Aki szereti Istent, mindenütt örömet talál; aki nem szereti, sehol sem talál.
Az istenszerető lélek számára nincs nagyobb szenvedés a kísértésnél.
Amíg az istenszerető lélek a földön él, nem lehet más vágya, mint az, hogy mielőbb egyesülhessen Istennel a mennyországban.
Csak a mennyországban, ahol színről színre látjuk Istent, csak ott tudjuk Őt majd minden erőnkből szeretni; sőt akkor már nem is tudjuk másképp szeretni, mint minden erőnkből.
Úgy kell szeretnünk Istent, ahogy Ő kívánja, nem pedig úgy, ahogy mi óhajtjuk.
Minél nagyobb a lélek szeretete Isten iránt, annál elevenebb és szilárdabb a hite.
A szeretet teszi, hogy a hit nem csupán a szellemben, hanem az akaratban is él.
Az istenszerető lélek keveset törődik azzal, mit tartanak felőle az emberek; csak az a gondja, hogy Istennek tessék.
Az isteni szeretettől megittasult lélek szinte elveszíti érzékét a világi dolgok iránt; nem akar mást, csak Istenre gondolni, csak Istenről beszélni, csak Istenért cselekedni, egyszóval azt akarja, hogy minden cselekedete, egész szeretete egyedül Istené legyen.
Hogy egész szívünkből szeressük Istent, mindenekelőtt száműzzük belőle azt, ami földi, azután pedig töltsük meg isteni szeretettel.
Az istenszerető lelkek zavartalan békét élveznek, mert a napraforgóhoz hasonlóan, mely mindig a nap felé fordul, arra törekednek, hogy bármi éri őket, minden cselekedetüknél Isten jelenlétében éljenek és dolgozzanak.
Az istenszeretettől eltöltött lélek nem szenved, ha megtagadja magát. Az olyan szívben, mely Istenen kívül semmit sem szeret, a legnagyobb csapások sem oltják ki a szeretet lángját, sőt inkább élesztik azt.
Aki Istent szereti, nem fél a haláltól, hanem szereti a halált.
Itt a földön nem élhetünk hiba nélkül; ezért kívánkoznak az istenszerető lelkek annyira a halál után.
Milyen szép tudomány, ha valaki érti, hogyan szeresse Istent, s hogyan mentse meg tulajdon lelkét!
Az olyan embert, aki Isten iránti szeretettel a szívében hal meg, nem bántja a szenvedés, sőt inkább örül, hogy azt utolsó áldozatul ajánlhatja fel Istennek.
Azok a lelkek, akik barát- és testvérként szeretik Krisztust, mindent, örömet is, bánatot is, szívesen fogadnak az Ő kezéből.
Minél jobban szeretjük Istent, annál szentebbek leszünk.
A szeretet nem lehet tétlen, sohasem mondja, hogy elég. Minél többet tesz az istenszerető lélek, annál többet kíván tenni, hogy kedveskedjék Urának, és egyre inkább megérdemelje az Ő szeretetét.
Amint a világban nincs semmi, ami dacolhatna a halállal, úgy az istenszerető lélek számára sincs olyan nehézség, melyet le ne győzne végül a szeretet.
Aki csekély vágyat érez a mennyország után, az csekély mértékben szereti Istent.
Halálunk után hitünk elveszi jutalmát, mert színről-színre láthatja azt, mit hitt; a hit maga viszont megszűnik a mennyben. Halálunk után a remény is megkapja jutalmát; mert bírni fogja azt, amit remélt; a remény viszont nincs többé a mennyben. A szeretet is elveszi jutalmát a halál után; mindörökké uralkodni fog; végtelen boldogságban, az egész örökkévalóságon át szeretheti az égben Istenét, akit a földön annyira szeretett.
Istenem, add, hogy szüntelenül ezt a szót ismételgessem: „Szeretlek!” Add, hogy ez legyen életem utolsó szava, s tovább is az egész örökkévalóságon át szerethesselek Téged!