Remélnünk kell Istentől mindazt, ami üdvünk elérésére hasznos s szükséges, jelesül az ő kegyelmét.
Isten kész mindig bőséges s hathatós malasztjával támogatni minket, hogy jámborul, sőt szentül éljünk, ha pedig buktunk, hibáztunk, hozzá újból visszatérjünk.
Szépen fejezte ki ezt a gondolatot, igazságot Morus Tamás, a nagy hitvalló, leányához, Margithoz intézett szavaiban: „Hidd el, leányom, az Isten malasztja mindig készen áll számunkra. Az ő jóságáról soha kétségbe nem esem, bármily gyarlóságot is tapasztaljak magamban. Igen, ha elestem és Péterrel megtagadtam volna is Krisztust, akkor is bizton remélném, hogy irgalmával reám tekintene és adna kegyelmet, hogy újra felkelhessek és ismét higgyek benne”.
Az Írás nem győzi fennen hirdetni s magasztalni Isten irgalmát. Azt állítja: „Az Úr irgalmával tele a föld”. (Zsolt 32,5) „Az Úr minden útja irgalom.” (Zsolt 24,10) „Az Úr irgalmassága öröktől fogva van és mindörökké.” (Zsolt 102,17)
Ez az irgalom főképp a bűnössel szemben érvényesül, aki erre végtelen nyomoránál fogva leginkább rászorul. Isten előre látta az emberi nem bukását s mégis megteremtette azt. Már ez nagy irgalom volt. Mikor pedig a bukás tényleg bekövetkezett, elhatározta, hogy megdicsőíti végtelen irgalmát a megtestesülés s megváltás fenséges művei által. És valóban, mi más Jézus, az Isten-ember, mint a megtestesült irgalom. Szíve csupa irgalom; tanítása, parabolái, mint a tékozló fiúról, az elveszett drachmáról s juhról mondottak, az irgalom legszebb himnuszai; intézményei, mint az Egyház, a papság, a szentségek az irgalom legdicsőbb emlékművei, ő valóban „a bűnösök barátjának” bizonyult s e cím ellen akkor sem tiltakozott, mikor ellenségei gúnyképpen vetették azt szemére. Ez az irgalom teremtette meg a Magdolnákat, Pál apostolokat, Ágostonokat s bocsátja le a remény horgonyát a bűnösök millióinak szívébe a világ végéig.