Szoros értelemben vett hitetleneknek azokat nevezzük, akik az igaz hit kegyelmében még sohasem részesültek. Súlyosan vétkes ez az állapot azokban, kik ebben maguk is hibásak akár azért, mert lelkiismeretük szava ellenére az igazság után nem kutatnak, akár pedig azért, mert a megismert igazságot elfogadni vonakodnak. Ilyenek a pogányok, zsidók, mohamedánok s némely istentagadók (ateisták).
A hithagyás (aposztázia) és eretnekség
Hithagyók (aposztaták) azok, akik már a szent keresztségben megkapták az igaz hit ajándékát, sőt azt, mint az Egyház gyermekei, egy ideig vallották, élvezték is, de aztán elvetik maguktól. Egyre megy, vajon más valláshoz csatlakoznak‑e, avagy vallás nélkül mint racionalisták, naturalisták, szabadgondolkodók élnek. Ily aposztatáktól hemzsegnek a nagyvárosok, sőt a falvak is, mióta a szociáldemokrácia mételyezi azokat.
„Egykor Szent Ágoston és Szent Mónika tiszteletére Ostiába mentem – írja Bougaud püspök. – Felséges augusztusi reggel volt; a nap fényesen sütött, az ég tiszta, rendkívüli átlátszó volt. Minél beljebb haladtam, a föld annál betegebbnek látszott. Nem volt ott már az a buja, illatos, szálas fű, amelyből még az imént nyakig zöldbe temetett fekete bivalyok bámultak reám, hanem száraz kórókat csergetett a szél; itt-ott egy-egy pázsitfolt kínlódott, a megrepedezett talajon sovány birkák lézengtek. Ostiába érve még jobban elcsodálkoztam. A lakosság elfutott, a templom zárva volt. Nagynehezen tudtam egy sápadt, lázgyötrött gyerekre akadni, hogy a romok közé vezessen. Kérdem: mi baja? Csak annyit mondott: „La mala aria”. Ez a gyászos vidék nyáron dögvészes párákat lehel, melyek a levegőt megmérgezik. Még a légzés is veszélyes. Íme, hitetlen, aposztata társadalmunknak szomorú, megrázó képe. A hithagyásnak testvérpárja az eretnekség vagyis a keresztény ember szándékos és makacs tévedése hit dolgában. Hit alatt itt azoknak az igazságoknak összegét értjük, melyeket hitünk két forrása, a Szentírás és a szent hagyomány tartalmaz s Egyházunk mint a hit szent letéteményében foglaltakat, hogy higgyünk, hivatalosan elénk ad. Ezek az úgynevezett dogmák, amelyekhez tartoznak a Szentírásnak nyilvánvaló, félreérthetetlen tanításai is.
Mindebből következik, hogy az embert eretnekké nem a hitben való egyszerű tévedés teszi, hanem a kinyilatkoztató Isten, illetőleg helyettese, a tévmentesen tanító Egyház tekintélyének megvetése.
Nem eretnek tehát az, aki jóhiszeműleg valamit állít vagy tagad eltérőleg a katolikus igazságtól, feltéve, hogy kész az Egyház tanítása előtt meghódolni, amint azt megismeri. Az sem eretnek, aki oly dolgokban az Egyházzal nem ért egyet, melyet az még hivatalosan el nem döntött; jóllehet véthet így az engedelmesség s szent fegyelem ellen.
Sőt még az Egyháztól elszakadt eretnek felekezetek tagjai között is azok, kikben még van engedelmeskedni kész akarat a kinyilatkoztató Istennel szemben s így az Egyházba is nyomban belépnének, ha annak igazságát megismernék, igazi eretnekeknek nem mondhatók. Az ilyenek voltaképpen Krisztus családjához tartoznak, jóllehet forma szerint nem is léptek be abba. Az egyedül üdvözítő Egyház lelki tagjainak ismeri el az ilyeneket s megmenti őket, ha egyébként tiszta lelkiismerettel szolgálnak Istennek.
A szakadárság, vagyis az Egyház egységétől, fejétől való elszakadás szintén nem eretnekség s magában véve nem bűn a hit ellen, hanem a tartozó engedelmesség súlyos megsértése. A történelem azonban igazolja, hogy a szakadárság előbb vagy utóbb eretnekségre vezet.