Először. Az imádságnak alázatosnak kell lennie. Szent Jakab apostol figyelmeztet bennünket, hogy Isten nem hallgatja meg a kevélyek kérését, hanem ellenáll nekik s viszont csupa készség az alázatosak meghallgatására. Az alázatos lélek imádsága fölhat az égbe, az Isten trónjához jut, s nem távozik onnan, míg Isten rá nem tekint s meg nem hallgatja. (Sir.XCAV. U) S ha bűnös is az a lélek, Isten nem tud megvetni egy olyan szívet, mely bánja bűneit s megalázza magát.
Másodszor. Legyen az imádság bizalommal teljes. A Szentlélek biztosít bennünket, hogy nem volt még soha senki, aki Istenbe helyezte bizalmát és csalódott volna. Azt mondta az Úr Szent Gertrúdnak, hogy az, aki bizalommal kéri őt, bizonyos értelemben erőszakot gyakorol rajta úgy, hogy nem képes őt meg nem hallgatni mindabban, amit tőle kér. Az imádság, mondja Klimakus Szent János, erőszak az Istennel szemben, de olyan erőszak, mely édes és kedves neki. Jézus Krisztus a Miatyánkban, melyre a végből tanított bennünket, hogy vele megnyerjük az üdvösségünkre szükséges összes kegyelmeket, hogyan szólíttatja velünk az Istent? Nem úrnak, nem bírónak, hanem atyának, Mi Atyánknak, mert azt akarja, hogy oly bizalommal kérjük Istentől a kegyelmeket, aminővel egy édes vagy beteg gyermek kéri atyjától a táplálékot vagy orvosságot. Ha egy gyermeket az éhség gyötör, elég, ha ezt közli atyjával s az legott segít rajta; és ha mérges kígyó harapta meg, elég ha megmutatja atyjának a kapott sebet s atyja mindjárt ráteszi a kéznél levő orvosságot. Azért mondta Üdvözítőnk: Mindazt, mit imádkozva kértek, higgyétek, hogy megnyeritek és megleszen nektek. (Mk 9,24). Elég tehát bizalommal kérnünk, hogy megkapjuk Istentől azt, amit akarunk. És hogyan buzdíthatott volna bennünket az Úr annyira, hogy kérjük a kegyelmeket, ha nem szándékozott volna azokat megadni? A kánaáni asszony, minthogy lányát a gonosz lélek hatalmába kerítette, Jézus Krisztushoz ment, s kérte őt, hogy szabadítsa meg tőle leányát: Könyörülj rajtam, így szólt hozzá, az én leányom gonoszul gyötörtetik az ördögtől. Az Úr így válaszolt neki: Nem küldettem, hanem csak Izrael házának elveszett juhaihoz. Nem küldettem, szólt hozzá, értetek, pogányokért, hanem csupán a zsidókért. Ez azonban nem vesztette el bátorságát, hanem újra bizalommal kérte: Uram, te megvigasztalhatsz engem, hát vigasztalj meg. Jézus válaszolt: De a fiak kenyerét nem kell az ebeknek vetni. De Uram, tette hozzá az asszony, a kölykök is esznek a morzsalékból, mely az asztalról lehull. Ekkor az Úr látva ennek az asszonynak nagy bizalmát, megdicsérte őt s teljesítette kérelmét: Oh, asszony! nagy a te hited; legyen neked, amint kívánod. És leánya azon órától meggyógyula. (Mt 15,22)
Bizalomra van tehát szükségünk, hogy megnyerjük Istentől azt, amit kérünk. De azt kérdezhetné valaki, hogy mire alapítjuk ezt a bizodalmunkat? Mire? Hát Isten jóságára, s azokra az ígéretekre, melyeket őmaga tett nekünk, mikor így szólt: Kérjetek és kaptok! (Jn 16,23) Szent Ágoston azt mondja: Ki félhetne, hogy hiányt kell szenvednie abban, amit maga az igazság: Isten ígért meg?
Harmadszor. Az imádságnak állhatatosnak kell lenni, másképp nem szerzi meg az örök üdvösséget. Az üdvösség kegyelme nem egyetlen kegyelem, hanem a kegyelmek egész láncolata, melyek aztán mind egyesülnek a végső állhatatosság kegyelmében. Már most szükséges, hogy ennek a kegyelemláncolatnak, – hogy úgy mondjuk – egy másik láncolat feleljen meg: a mi imádságaink láncolata. Arra a példabeszédre vonatkozólag, melyet Szent Lukács evangéliumának 11. fejezetében mond el arról az emberről, aki, hogy barátjának alkalmatlankodásától megszabaduljon, fölkelt ágyából s annyi kenyeret adott neki, amennyit csak kért, ezt jegyzi meg Szent Ágoston: Nos, ha egy ilyen barát, csakhogy megszabaduljon a másiknak zaklatásától, szándéka ellenére is megadja neki a kért kenyereket, mennyivel inkább megadja nekünk kérésünkre az ő kegyelmeit az Isten, akinek legfőbb vágya, hogy bennünket a maga javaiban részesítsen; Isten, aki buzdít bennünket, hogy csak kérjünk, s aki rossz néven veszi tőlünk, ha nem kérünk. Az Úr tehát meg akarja nekünk adni az üdvösséget s az üdvösségre szükséges összes kegyelmeket, de azt akarja, hogy állhatatosak legyünk a kérésben. „Akarja, úgymond Cornelius a Lapide ennél az evangéliumi részletnél, akarja, hogy állhatatosak legyünk az imádságban szinte a zaklatásig. A földi emberek nem tűrhetik az alkalmatlankodókat, de Isten nemcsak eltűr bennünket, hanem akarja is, hogy alkalmatlankodjunk neki, mikor a kegyelmeket s különösen a szent állhatatosságot kérjük.