Minthogy az isteni hit az az aranykapocs, mely a lelket örök, természetfeletti céljával, rendeltetésével összeköti, azért annak birtoklása – legalább bizonyos formában – az üdvösségre feltétlenül szükséges.
Midőn a keresztség szentsége a megszentelő malasztot a lélekbe önti, egyben közli azzal a hitnek szunnyadó csíráit is. A gyermekről ezzel a hitképességgel egyelőre gondoskodva van. Mikor azonban értelme fejlődésével a hit kötelező voltának tudatára ébred, köteles azt valami módon fel is indítani. Legalább el kell ismernie, hogy Istennek, a legfőbb tekintélynek hinni kell s meg is kell tanulnia egynémely kinyilatkoztatott alapigazságot. Az ebben elkövetett súlyos hanyagság a megszentelő malasztnak s így az üdvösségnek elvesztését eredményezheti.
Más a helyzete azoknak, akik felnőtt állapotban a hitet s a megszentelő malasztot nélkülözik. Ezeknek, ha megigazulni s üdvözülni akarnak, elsősorban hinniök kell a kinyilatkoztató Isten tekintélyében s egynémely hittételt, mint kinyilatkoztatott igazságot kifejezetten is el kell fogadniok.
Ezek között az igazságok között ismét vannak olyanok, melyeknek kifejezett hívese, mint az üdvösség szükséges eszköze, egyáltalán elengedhetetlen, olyannyira, hogy felnőtt, épelméjű ember lelkét meg nem mentheti, hacsak ezeket az igazságokat meg nem ismeri, s a kinyilatkoztató Istennek el nem hiszi. Vannak azután igazságok, amelyek hívesére csupán az isteni parancs kötelez. Az ezekben való tudatlanság tehát csakis akkor foszt meg az üdvösségtől, ha súlyosan hanyagok vagyunk ennek az isteni parancsnak teljesítésében.
1. Az első csoportba tartozókat Szent Pál a következőkben sorolja elő: „Hit nélkül lehetetlen kedvesnek lenni az Istennél: mert az Istenhez járulónak hinnie kell, hogy ő van s az őt keresőknek megjutalmazója”. (Zsid 11,6)
Hogyan is térjen ugyanis az ember Istenéhez, ha annak létét sem ismeri s nem reményli tőle bűneinek bocsánatát s az örök életet?
Ezenkívül a hittudósok megokolt véleménye, hogy mióta az Evangélium új törvénye az emberiségnek ki van hirdetve, a Szentháromságnak s a megtestesülésnek isteni hittel való elfogadása az üdvösségre szintén nélkülözhetetlen.
Mindezeknek megfontolása nem kicsiny s nem alaptalan aggodalommal tölthet el bennünket annyi millió szerencsétlen embertársunk örök sorsa felett, „kik sötétségben s a halál árnyékában ülnek”. (Lk 1,79) Mindazonáltal ezeknek üdvössége felett sem szabad kétségbeesnünk. Az isteni irgalom s jóság ugyanis senkit sem hagy az üdvösség szükséges eszköze nélkül. Hiszen Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson”. (1Tim 2,4)
Szent Tamás tanítása szerint, még ha valaki a rengeteg erdőben vadállatok között nőne is fel, de józan eszét követve a rosszat kerüli s jót cselekszik, Istentől megkapja a szükséges hit ajándékát akár belső felvilágosítás, akár oda vezérelt misszionárius által. Xavér Szent Ferenc is így vigasztalta s nyugtatta meg a japánokat, kik midőn a katolikus hit szükségességéről hallottak, félistenekként tisztelt őseik üdve miatt aggódtak. „Ha józan eszüket s lelkiismeretüket követték, Isten valamiképp bizton gondoskodott róluk” – felelt nekik a szent.
Az igazságot komolyan kereső pogány Justinus magába mélyedve, tűnődve sétál a Tiber partján, midőn teljesen ismeretlen tisztes aggastyánnal találkozik, aki figyelmét a Szentírásra irányítja, melyből megismerheti, honnan van a világ s mi a célja. A pogány bölcsek ugyanis ebben mindnyájan tévedtek. És íme, Justinusból nemcsak hívő lett, hanem a kereszténység tudós hitvédője s dicső vértanúja. (†166) A szintén becsületes lelkű Placidusnak, ki előkelő rangot töltött be a római hadseregben, vadászat alkalmával délceg szarvas mutatkozik, agancsai között ragyogó kereszttel. Ez a jelenés s az azt kísérő mennyei szózat volt kiindulópontja megtérésének. Sok viszontagság után feleségével, Theopistával s két fiával, Agapitussal s Theopitussal tűzhalált szenvedett Krisztusért. Poraik Róma egyik fényes templomában várják a dicsőséges feltámadást. Eustachiusnak – ez Placidus keresztény neve – s vértanútársainak szeptember 20-án üli ünnepét az Anyaszentegyház.
Minthogy Isten rendkívüli eszközökhöz, csodákhoz csak ritkán s kivételesen nyúl, reánk hárul a feladat, a kötelesség s dicsőség, hogy legyünk a pogányok betlehemi csillaga s megvigyük számukra az Evangéliumot, az üdvösség örömhírét. Annál is inkább meg kell ezt tennünk, mert számtalan pogány a neki nyújtott szükséges eszközök ellenére is a saját gyengesége folytán elkárhozik, aki üdvözülne, sőt tán szentté lenne, ha az Egyház hatalmas kegyelmeinek birtokába jutna. Azért is:
a) imádkoznunk, nagyon sokat kell imádkoznunk a világmissziókért. Maga az Üdvözítő szólít fel erre minket: „Az aratás nagyon sok, de a munkás kevés. Kérjétek ezért az aratás urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába”. (Mt 9,37)
b) Támogassuk anyagilag, pénzünkkel a missziókat.
Maga a Szentgyermekség műve körülbelül 18 millió pogány gyermeket ajándékozott meg a szent keresztség mérhetetlen kincsével, akiknek túlnyomó része kevéssel utóbb az égbe költözött.
c) Menjünk magunk is az aratásba! Boldog, aki teheti.
Egy-egy misszióspap vagy apáca ezer meg ezer lelket jelent a mennyország számára. Vajon nem ér‑e ez meg minden áldozatot? És ha mi nem mehetünk, engedjük legalább gyermekeinket, hogy az isteni házigazda aratóinak szegődjenek. Ennél nagyobb áldás s dicsőség keresztény családra el sem gondolható.
„Aki közülünk, katolikusok közül sírba tér anélkül, hogy a katolikus hitterjesztésben (valami módon) buzgólkodott volna, az legszebb és legjövedelmezőbb földterületét megvetettségben hagyta és életének legszebb pillanatait elvesztegette.” (Dr. Walter: Egyház és kultúra.)
2. Isteni parancs folytán hinnünk s tudnunk kell az apostoli hitvallást, a tízparancsot, a Miatyánkot (és Üdvözlégyet). Kell, hogy legalább elemi ismeretünk legyen a szentségekről, melyekhez járulnunk szükséges, továbbá arról, miképp lehet magunkban valamely egyszerű módon az isteni erényeket: a hitet, reményt, szeretetet s a bűnbánatot felindítani.
Bocsánatosan vétene az, aki a Hiszekegyet s Miatyánkot (Üdvözlégyet) szóról-szóra nem tanulná meg, jóllehet képes volna arra. A tízparancsot legalább értelme, tartalma szerint kell ismernünk, a szentségekről pedig annyit tudnunk, hogy azokat kellő haszonnal felvehessük. Sajnos, számtalan ember nő fel manapság, aki még ezeket a parancsolt s oly szükséges elemi ismereteket is nélkülözi. Azért az irgalmasságnak legnagyobb s legszebb cselekedete embertársainkat, nevezetesen az ártatlan gyermekeket a hitoktatás jótéteményében részesíteni. Ne legyen kongregáció vagy más vallásos jellegű egyesület, mely a hitoktatást munkaprogramjába fel nem venné, erre szakosztályt nem szervezne. Az irgalom testi cselekedetei, az alamizsna is édeskeveset ér, ha ezzel a lelki alamizsnával nem kapcsolatos.
„Mily ékesek a békehirdetők lábai, kik jókat hirdetnek” – úgymond az Úr. (Róm 10,15)