De nemcsak harcedzett katonákat, hanem gyenge gyermekeket hősiesen erősekké tesz hitükben az isteni kegyelem.
Midőn Glaucester Hugó hitvalló püspököt a katolikus Mária uralkodása alatt Angolországban máglyára hurcolták, így búcsúzott el a szegény vak fiútól, ki szintén katolikus hitéért volt bebörtönözve: „Szegény kis fiú, te! Testi szemedet elvette Isten – ő tudja miért –, de helyette a lelki szem sokkal becsesebb világával áldott meg, az igaz hit ajándékával”. És a kis fiú örömmel s bátorsággal szenvedett s halt meg hitéért.
Azonban, ha hitünknek erősebbnek s szilárdabbnak is kell lennie minden tudásnál, ezzel nem mondjuk azt, hogy világosabbnak is kell lennie, mint aminők előttünk a tudományosan beigazolt igazságok. Bizonnyal könnyebb kételkedni a hit dolgában, mint amiről saját szemünkkel győződtünk meg, vagy amit úgy átlátunk, mint azt, hogy 2 X 2 = 4.
A hitnek ugyanis, legyen bár sziklaerős, de természeténél fogva megvannak a maga homályai. „Most tükör által homályban látunk” – mondja Szent Pál, miközben bizonyára az ő korabeli tökéletlen tükrökre gondolt. (1Kor 13,12) A hit igazságairól ugyanis itt a földön oly közvetlen meggyőződést még nem szereztünk, mint minőt egykor élvezni fogunk az égben: „akkor pedig színről-színre” fogunk látni. Másrészt a hit misztériumokat, titkokat tár elénk, melyeknek belső mikéntje értelmünk felfogó képességét fölülmúlja. Ámde éppen abban van hitünk érdemszerző volta, hogy a homályt, a megokolatlanul feltolakodó kétségeket megvetjük s rendületlenül igaznak elfogadjuk azt, amiről a kinyilatkoztató Isten tekintélye szavatol.
Midőn bizonyos alkalommal abban a párizsi kápolnában, melyben Krisztus Urunk töviskoronáját őrzik, a szentmise bemutatásakor az isteni Üdvözítő a szentostya helyett csodaszép gyermeknek mutatkozott, sokan elsiettek, hogy a csoda hírét IX. Lajos királynak is megvigyék. A szentéletű uralkodó nem ment el, hogy a jelenést megnézze. „Csak menjen az, szólt, aki kételkedik; én hiszek és hitem folytán naponkint szemlélem e csodát.” Ez az esemény mindenesetre szépen jellemzi Lajos hitét, de talán nem kevésbé okosságát is. Nem akarta ugyanis, hogy az a fátyol, mely az oltár szent titkát borítja, a látás által szinte szélfoszoljék s így hitének érdeme megkisebbedjék. Nem feledte el Urunknak Szent Tamáshoz intézett szavait: „Minthogy láttál engem, hittél, boldogok, akik nem láttak és hittek”. (Jn 20,29)