(enyhített böjt)
„Da mihi animas, caetera tolle”, – „lelkeket adj, Uram, s minden mást elvehetsz.”
„Légy vidám, és ezt sugározd ki másra is! Az Isten is szeret minket!”
„Legyél alázatos, erős és állhatatos” – mondta neki egy asszony, aki ragyogott, mint a nap, „és akkor, amit majd látsz, hogy ezekkel a farkasokkal történik, akik bárányokká változnak, te is ezt fogod tenni gyermekeimmel. Én leszek a tanítómestered. A maga idejében mindent meg fogsz érteni.”
Az 1826. év egyik késő őszi estéjén egy pap Castelnuovo d’Asti-ba menet eltévedt és sokáig bolyongott a sötét erdőben. Kínos helyzetéből egy parasztfiú mentette ki, aki szintén Castelnuovo felé igyekezett. Az este meghittségében beszélgetés indult meg közöttük, s a pap rövid időn belül megismerhette a szegénysorsú ifjú egész életét.
Boszkó (Bosco) János – így hívták a fiút – a szomszéd faluból jött, ahol az esti missziós beszédet hallgatta. Azért tud csak este menni a misszióba, mert egész nap a teheneket kell őriznie. Tizenegy éves elmúlt (született 1815.aug. 15.) s a Castelnuovo városkával határos kis Becchibe való. Már kilenc éve vesztette el atyját, s azóta özvegy édesanyja vele és két idősebb fiával próbál szűkösen megélni kis gazdaságukon. Rövid ideig járt iskolába is, és megtanult írni-olvasni. Ennek nagy hasznát veszi: legeltetés közben sokat olvashat olvasókönyvéből s még szép részeket is tanulhat a „Divina Commediá”-ból és a „Fölszabadított Jeruzsálem”-ből.
A papot meglepte a fiúnak szegénysége mellett is nagy tisztelettudása és főleg értelmes feleletei. Csodálkozása meg nem ismert határt, amikor hallotta, milyen nagyszerű emlékezőtehetsége van: megjegyzi a prédikációkat; rengeteg kis elbeszélést tud falusi kortársai szórakoztatására s szépen szaval Dantéból és Torquato Tassóból.
A tehetséges fiú ennek a találkozásnak köszönhette, hogy pap lehetett. A castelnuovai káplán t. i. ugyanazt tette vele, amit ő később közel félszázadon át annyi sok derék, de szegény ifjúval tett: nagy szeretettel fölkarolta, s tanítani, majd taníttatni kezdte.
János nemsokára búcsút mondott falusi barátainak, akiknek ügyes tornamutatványaival és lebilincselő előadásaival annyi kellemes percet szerzett, s latin iskolába kezdett járni. Előtanulmányait Castelnuovóban és Chieriben végezte; utána húszéves korában a chieri érseki szeminárium növendéke lett. Huszonhat éves volt, amikor 1841-ben Torinóban áldozópappá szentelték. Attól kezdve neki is kijárt az olasz papok „Don” ( = Úr) megtisztelő címe.
Fölszentelése után sikerült Torinóban maradnia, hogy a papok erkölcstani és szónoki továbbképzését szolgáló Assisi Szent Ferenc-kollégiumban tanuljon s belekapcsolódjék a lelkipásztori munkába. Akkor lett állandó lelkivezetője a kollégium egyik tanára, Cafasso János (1860 jún. 23; 1925-ben boldoggá avatták). A torinói papságnak ez a nagy reformátora „magában egyesítette Szent Alajos, Páli Vince, Borromeo Károly és Liguori Alfonz erényeit” (Don Bosco), s ezekkel a kiváló tulajdonságaival Jánosnak mindig hűséges barátja, lelkes ihletője, nagy vállalkozásaiban önfeláldozó segítőtársa tudott lenni.
De ugyanabban az időben a fiatal Don Bosco rátalált igazi hivatására is. Börtönlátogatásai alkalmával t. i. csakhamar meggyőződött arról, hogy a legtöbb fiatal bűnöző nem esett volna el, ha előzetesen keresztény nevelésben lett volna része, s egy eset mindjárt meg is mutatta neki a módot, hogyan lehet korának új Kalazanci Szent Józsefeként (aug. 27): „az elhagyott ifjúság atyja”.
Egy tizenhat éves kőművesinasra bukkant. Az ifjú sem írni, sem olvasni nem tudott, igen hiányosak voltak vallási ismeretei s még nem is járult az első szentáldozáshoz. Kíméletből nem küldte őt a kis gyerekekhez katekizmusra, hanem egyedül kezdett vele foglalkozni. A találkozás 1841 dec. 8-án történt. Ez a nap volt a Szalézi Szent Ferencről elnevezett „Oratórium” születési napja. A derék iparosifjú már a következő vasárnap másokat is vitt a fiatal paphoz, akik hozzá hasonló helyzetben voltak. Néhány héten belül 30-ra emelkedett a számuk, s mire János háromévi felsőbb tanulmányainak végéhez ért, már kétszáz elhagyatott iparosifjúnak volt papja, tanítója, barátja és atyja.
A három év eltelte után is együtt maradhatott csapatával. Mint lelkivezető helyezkedett el egy leánynevelő intézetben s szabad idejét fiainak szentelte. Tanította, gyóntatta, támogatta őket, velük imádkozott a templomban, velük játszott a mezőn, gyermek lett a gyermekek között, s nem sokat törődött azzal, hogy áldozatos szeretete miatt sokan bolondnak tartják. Az sem jelentett életében nagyobb zökkenőt, hogy egy szép napon a leányintézet alapítónőjétől a következőket kellett hallania:
„Nem engedhetem, hogy felőrölje magát. Ez a sokféle munka árt egészségének és árt intézetemnek. Ezért csak azt tanácsolhatom, hogy vagy az intézetemet, vagy az oratóriumot hagyja el”.
János természetesen az intézettől vált meg s a legnagyobb nehézségek közt is összetartotta az „Oratórium”-ban tömörült ifjakat. Végre 1846 áprilisában Torinó egyik külvárosában sikerült egyesülete számára a semmiből otthont teremtenie. Rövid időn belül 700 ifjú menekülhetett ide a romlás elől üdülésre, tanulásra és vallási kötelességei végzésére. Az Oratórium még áldásosabb működést fejthetett ki, amikor a következő évben konviktussal bővült. Az alapító ötvennyolc éves édesanyja otthagyta legidősebb fiánál a kényelmes nyugalmat s eljött Torinóba főzni, varrni, mosni a szegény jó fiúkra. János pedig nem restellt vizet hordani, burgonyát tisztítani, tüzet gyújtani, polentát főzni és koldulni.
Nappal a gyerekeknek élt, éjjel pedig írta népies és ifjúsági műveit, hogy terjedjen az igazság, s a fiúknak jusson kenyér. Tettereje a kicsiny kis viskókat lassan hatalmas intézetté varázsolta, templommal, műhelyekkel, esti kurzusok számára szánt helyiségekkel, latin iskolával stb…, s nagy eredménnyel folyt a nevelés munkája az alapító programja szerint: „Jó polgárokat a földnek, boldog lakókat az égnek”.
Ennek a munkának a lelke mindig Don Bosco maradt.
„Don Bosco – jellemzi egy ismertetője – mindig és mindenütt ott van.
Atya, tanító és mester mindenben: a tudományban, a zenében, a művészetben és a különféle iparágakban. Minden iskolában és minden műhelyben ott van. Tanít nyelvtant, latint, görögöt, olaszt. Minden kezébe kerülő hangszeren játszik s tanítja a zenét. Az asztalosok, a cipészek, a szabók közt is ott találjuk. Az asztalnál és az üdülések alkalmával megint csak ő az, aki beszél, vezet, tanít, szórakoztat és örül, hogy gyermeki szeretettel csüngnek az ajkán.”
A fölnevelt fiúk közül sokan lettek munkatársai, s a torinói Oratóriumot rohamosan követték mások. A megindult nagyarányú munka folytatását intézményesen biztosítani kellett. János tehát Boldog Cafasso József tanácsára megszervezte társait, és végül 1868-ban megalapította a ma már az egész világon elterjedt és kedvelt szentjéről, Szalézi Szent Ferencről elnevezett Társaságát – a szaléziánusokat – a szegény sorsú és elhagyatott fiúk nevelésére.
Ehhez járult 1874.-ben a Segítő Szent Szűzről nevezett nővérek Kongregációja a leányifjúság nevelésére, amelyet Mazzarello Máriával együtt szervezett meg. Ezeket kiegészítették 1876-ban a Szalézi Munkatársak Egyesülete és a Segítő Boldogasszony fiainak műve a késői hivatásokért.
Don Boszkónak az a nagy jutalom és kegyelem jutott osztályrészül, hogy még életében láthatta törekvéseinek diadalát. Állandóan élvezte a legfőbb egyházi hatóságok bizalmát s a Szavojai uralkodóház megértő támogatását. Sőt, még az 1870 utáni egyházellenes kormányzatok is csak tisztelettel és elismeréssel adózhattak működésének.
Többször volt része abban a megtisztelésben, hogy a legkényesebb kérdésekben közvetített a Szentszék és a piemonti kormány között, s tette ezt mindkét fél teljes megelégedésére.
Társulata a rohamos itáliai elterjedés után 1875-ben a nizzai letelepüléssel és az úttörésszámba menő patagóniai missziók kezdetével külföldi hódítóútra indult el. Élete vége felé már 60 szalézi intézet működött világszerte, közel 1000 taggal és 30.000 tanítvánnyal.
A nagy vállalkozások sikerének titka teljesen Istenből élő természetfölötti lelkiségében rejlik.
Jelszava Szalézi Szent Ferenc fohásza volt:
„Da mihi animas, caetera tolle”, – „lelkeket adj, Uram, s minden mást elvehetsz.”
Az Úristen a lelki élet terén a legrendkívülibb kegyelmekkel árasztotta el. Közbenjárására már életében csodák történtek, gyermekkora óta voltak látomásai, s nem egyszer jövendölte meg intézményének nagyarányú elterjedését. Ezek a jövendölések annyira hihetetleneknek látszottak a legmeghittebb barátai előtt is, hogy megdöbbenésükben Jánost az őrültekházába akarták szállítani.
_________________________
Bosco Szent János álma
(forrás: www.summorum-pontificum.de – 2009. január 31.)
(Katolikus honlap)
Bosco Szent János (ünnepe: január 31.) 1862. május 30-án, az esti ima után a következő történetet mesélte el fiainak:
Lelki javatokra egy néhány nappal ezelőtti álmomat akarom nektek ma elmesélni:
Képzeljétek el, hogy egy tenger partján állunk, vagy még inkább egy magányos sziklán, ahonnan a lábunk alatti talajon kívül sehol máshol nem látunk szárazföldet. A messze tengeren megszámlálhatatlanul sok hajót ismerünk fel, melyek tengeri csatára készülődnek. A hajók orra vasból készült, testük ágyúkkal, puskákkal és mindenféle más fegyverrel van felszerelve.
Mind egy náluk sokkal nagyobb hajó felé közelednek, amit megpróbálnak éles orrukkal felsérteni, majd meggyújtani és minden más módon megkárosítani.
A nagy hajót számos kisebb csónak követi, melyek parancsot kapnak tőle és a fejedelmi hajót az ellenséges flotta ellen védik. Erős ellenszéllel kell mindeközben megküzdeniük, és a felkavart tenger is – úgy tűnik – a támadókat segíti ellenük.
A távolban, a tenger közepén nem messze egymástól két hatalmas oszlop áll. Az egyiket az Immaculata szobra koronázza, akinek lábainál egy táblán a következő felirat van elhelyezve: „Auxilium christianorum” (a keresztények segítsége), a második, sokkal magasabb és hatalmasabb oszlopon egy nagyon nagy ostyát látunk, alatta egy táblán a következő szavakkal: „Salus credentium” (a hívek üdvössége).
A pápa a nagy hajó kapitányaként felismeri az ellenség dühét és ezzel azt a veszélyt, amelybe szövetségesei kerültek. Ezért a kísérő csónakok kormányosait a maga hajójára hívja tanácskozásra. De a vihar egyre hevesebb lesz, a parancsnokoknak vissza kell térniük csónakjaikra. Mikor a szélvész egy kissé elcsendesül a pápa másodszor is magához hivatja őket. Ekkor a vihar hirtelen újra kitör. A pápa a kormánykeréknél áll és minden erejével megpróbálja hajóját a két oszlop közé kormányozni, melyen sok horgonyt és nagy kampót rögzítettek.
Az ellenséges hajók megkezdik a támadást és a pápa hajóját el akarják süllyeszteni. Újra és újra megpróbálnak égő anyagot a nagy hajó fedélzetére hajítani, és minden ágyújukból golyózáport zúdítanak rá. Az ellenséges hajók szenvedélyes harca és minden fegyverük bevetése ellenére támadásuk nem jár eredménnyel, mert a pápa hajójának sikerül szabadon és biztosan átszelnie a tengert, holott minden oldalról komoly támadásoknak van kitéve, de a lékeket, ahogy keletkeznek egy lágy szellő, mely az oszlopokból támad, azonnal betömi.
A támadók hajóin felrobbannak az ágyúcsövek, a hajók orra széttörik, sok hajó megreped és elsüllyed a tengerben. Ekkor azonban a pápát hirtelen egy golyó találja el. Segítői megtámasztják ugyan, és újra talpra állítják, de hamarosan egy újabb lövedék is eltalálja, mire holtan hanyatlik a földre.
Az ellenséges flottán ekkor az öröm- és a győzelem rivalgása száll fel. A pápai hajón összesereglett parancsnokok azonban akkora gyorsasággal választják meg az új pápát, hogy az előző haláláról szóló hír az újonnan megválasztottnak nevével egy időben jut el az ellenséghez. Erre ezek minden bátorságukat elvesztik, a pápai hajó pedig minden nehézséget legyőzve biztosan úszik át a két oszlop között, ahol horgonyt tud vetni.
Az ellenség menekül, de fejvesztettségükben egymásnak mennek és elsüllyednek. A pápai hajó kis kísérő csónakjai teljes erőből szintén a két oszlophoz eveznek, ahol kikötnek. A tengeren nagy csönd honol…
Mikor Don Bosco idáig ért az elbeszélésben megkérdezte későbbi utódját, Don Michael Rua leendő rendfőnököt:
„Mi a véleményed erről a történetről?”
Don Rua így válaszolt:
„Úgy gondolom, hogy a pápa hajója az Egyház, melynek ő a feje. A többi hajó az embereket, a tenger a világot jelképezi. Azok, akik a nagy hajót védik, a pápa hűséges követői, a többiek az ő ellenségei, akik minden eszközzel megpróbálják megsemmisíteni az Egyházat.
A két oszlop, szerintem, Mária tiszteletét és a szent Eucharisztiát jelentik.”
Don Bosco ezt válaszolta:
„Jól beszéltél. Csak egy kifejezést kell helyesbítenem. Az ellenséges hajók az Egyház üldözőit jelentik. A legsúlyosabb szenvedéseket készítik elő az Egyház számára. Az, ami eddig volt, szinte semmi ahhoz képest, ami jönni fog. Csak két eszköz marad számunkra az így keletkezett zűrzavarból való megmenekülésre:
az Isten Anyjának tisztelete és a gyakori szentáldozás.”
______________________
Az Úr 1888. január 31.-én szólította magához. Torinói temetésén 100.000-nyi tömeg vett részt. XI. Piusz pápa 1929. június 2-án boldoggá, 1934. április 1-én pedig szentté avatta.
Hite, tehetsége, műveltsége, bölcsessége, ifjúságszeretete, szeretetreméltósága, nevelői módszerének páratlan sikere, a 19. század legnagyobb nevelői közé emelik. Az Isten országában ennél is nagyobb megtisztelés jut neki osztályrészül: azok közé tartozik, akik nagyon sokakat oktattak az igazságra, azért az Írás szerint csillagként fog tündökölni örökkön örökké. (Dán.12;3.)
„Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és a kik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké.” (Dán.12;3.)
Istenünk, ki Bosco Szent Jánost arra választottad, hogy atyja és tanítómestere legyen az ifjúságnak, kérünk, add, hogy a szeretet tüzétől lángra gyúlva mi is keressük a lelkeket, és csak Neked szolgáljunk!