A babona családjába tartozó vétkek között a legsúlyosabb s legrégibb a bálványimádás. Ezen bűnbe akkor esik az ember, ha teremtett dolgot imád Isten helyett, Isten gyanánt.
Hogy az áteredő bűn minő mélyen vájta karmait az ember lelkébe s mily rettentő pusztítást vitt abban végbe, semmi sem bizonyítja jobban, mint a bálványimádás szörnyű vétke, melybe úgyszólván az egész emberi nem csakhamar elmerült. A szenvedélyektől eltorzult s beszennyezett lélek nem bírta elviselni a legszentebb Isten tisztaságos, szigorú tekintetét. Istenhez való tartozandósága kínzó ösztönét azonban nem tudta kitépni lelkéből. Az embernek – hiába! – Istenre van szüksége, vallás az életeleme. Tapasztalhatta ezt az a hitetlen német tudós is, aki fiacskáját tíz éves koráig úgy nevelte, hogy Istenről, vallásról egyetlen hangot se halljon. Gondosan és óvatosan elzárt előle mindent, ami benne ily gondolatokat ébreszthetne. Egyik szép nyári reggel a fiú sietve kioson a kertbe. Atyja utána lopódzik. És íme, mit lát nagy meglepetésére? A szegény fiúcska arcraborulva imádkozott: a felkelő napot imádta.
Az ember Isten nélkül el nem lehet; keres tehát magának istent, sőt csinál magának istent, olyat, aki kicsapongásai előtt szemet huny, akit ő félelem nélkül megközelíthet.
Ázsia népei, minthogy egökön különös fénnyel ragyog a nap, a hold, a csillag, ezekben keresték a legfőbb Lényt. Egyiptomnak egyébként oly magas műveltségre jutott népei többnyire állatimádók voltak. Imádták a macskát, krokodilt, főképp az apisz nevű koromfekete bikát, melyet a papok etettek, kenegettek, ápoltak, a szegény elvakult nép pedig benne látta istenét, üdvösségét. A görögök, rómaiak faragott istenszobraik előtt mutatták be az igaz Istent megillető áldozataikat. Isteneiknek se szere, se száma nem volt, s nehogy valamelyiket netán sérelem érje, még „az ismeretlen istennek” is oltárt emeltek. Ezek az istenségek egyébként még az ő szemökben sem voltak valami épületes alakok. Reájuk kenték tulajdon vétkeiket, sőt megtették őket egyes bűnök védőistenségeivé, hogy annál kevésbé kelljen szégyenkezniök előttük. Így pl. a tolvajoknak, csalóknak Merkúr volt az istenük. Bacchusnak pedig részegeskedéssel „áldoztak”. Maga a Szentírás igazolja, hogy a bálványimádás irányításában, fejlesztésében titokteljes hatalom működött közre, ti. a gonosz lélek, kinek rabláncain a bukott ember sínylődött. A gőgös sátán, ki az égből éppen azért bukott ki, mert hasonló akart lenni Istenhez, most a földön majmolja Istent. A bálványokban ő imádtatta magát s mutattatott be magának sokszor kegyetlen ember-áldozatokat. Nem ritkán beszélt is bálványokból. Eme rettentő szégyenletes láncokat Jézus Krisztus tördelte le a szegény, bukott istenképéről, az emberről, midőn érte megváltói vérét, életét odaadta. Munkájának folytatását, érdemeinek az emberek lelkére való alkalmazását Egyházára bízta. Neki kell megvinnie az evangéliumot, vagyis az örömhírt a népeknek, kik a „pogányság régi babonaságában sínylődnek”. E munka még távolról sincs befejezve. Terítsük csak magunk elé a földabroszt! Elszorul a szívünk. Még ma is, kétezer esztendő múltán, a világ túlnyomó része, mintegy 8–900 millió ember a halál árnyékában ül, Lucifer rabláncait csörgeti! Mi, akik az igaz Istent ismerjük, s az üdvözítő vallás kimondhatatlan sok és nagy jótéteményeit már élvezzük, nem nézhetjük hideg nemtörődömséggel embertársainknak, testvéreinknek iszonyú lelki s testi nyomorát, a hitetlenség s a vele járó erkölcstelenség fertőjében való fuldoklását. Már csak hálából is minden követ meg kell mozdítanunk, hogy minél előbb minden térd meghajoljon az egy igaz Isten előtt, minden lélek megtalálja az ég biztos útját. Érdeklődjünk – valahára mi magyarok is – a nagy katolikus világmissziók iránt. Támogassuk azokat tehetségünk szerint! Testamentumunkból ne feledjük ki ezt a fontos katolikus ügyet sem, hagyományozzunk mindig valamit a katolikus missziók céljaira. Az ilyen hagyatékot a leghálásabb örökös, Jézus Krisztus, a lelkek megváltója, kapja kezéhez. Legnagyobb dicsőségünknek pedig azt tartsuk, ha családunk fiai, leányai között akad olyan, aki arra érez kedvet s hivatást, hogy pogány népek közé misszióba menjen és ezen legistenibb munkára szentelje rövid halandó életét. Ismerünk bizonyos szegény koblenzi tanítócsaládot. Három fiú különböző világrészekben hirdeti az evangéliumot a pogány népeknek, a négy leány pedig, mint apáca önfeláldozó életükkel, imáikkal támogatják fitestvéreiket a térítés dicsőséges nagy munkájában.
Nálunk Európában – hála Istennek! – nincsenek, kik faragott képeket imádnának. Pogány azonban akad számtalan. Hányan vannak közöttünk is, akik a vagyonban, élvezetben, a nyomorult emberben látják istenüket, üdvösségüket! Ki számlálhatja meg azokat, kik a maguk hasznán kívül más istent nem ismernek? Sőt valahányszor csak az ember halálosan vétkezik, mintegy lelöki a parancsoló, tiltó Istent trónjáról, hogy helyébe maga telepedjék. Minthogy azonban ily esetekben a bálványimádásra külön nem is gondolunk, azért elég, ha az effajta bűnöket csak a saját nevükön nevezzük meg a gyóntatószékben.