Midőn Szalézi Szent Ferenc egy alkalommal az iskolában meghatottan magyarázta az ősszülők édeni boldogságát, kiknek módjukban volt Istenökkel gyermekdeden társalogni, kis tanítványa lelkesedéstől piruló arccal felkiáltott: „Istenem! miért is nincs ez most is úgy!” „Gyermekem – felelt a szent megilletődve, – ez az öröm még ma is osztályrészül jut nekünk, midőn imádkozunk.” Isten nemcsak megengedi, hogy vele beszélgessünk, hanem egyenesen parancsolja is.
Kötelesek vagyunk imádkozni
Kötelességünkké teszi, hogy Őt dicsérjük és áldjuk; a lelki s testi jótéteményeket tőle kérjük, jótéteményeiért hálálkodjunk, Őt bűneinkért engeszteljük. Üdvözítőnk szóval és példával nyomatékosan szívünkre köti, hogy „szükséges mindenkor imádkozni és meg nem szűnni!” (Lk 18,4) Nem kisebb dolog függ az imádság szorgos gyakorlatától, mint lelkünk üdve, mert katolikus hitigazság az, hogy felnőtt, eszét használni tudó ember imádság nélkül nem üdvözülhet.