a) Minden erőnkből azon kell lennünk, hogy lelkiismeretünk minél gyengédebb, finomabb legyen. Gyengédnek azt a lelkiismeretet mondjuk, mely a legkisebb hibát is irtózattal visszautasítja s a legcsekélyebb jelentőségű parancsban s kötelességben is hűségre s pontosságra sarkal. Ilyen volt főképpen a szentek lelkiismerete. Akárhány összerezzent, ha csak a bűn nevét hallotta. Szent Szaniszló már gyermek korában, midőn előtte illetlen szót ejtettek ki, ájultan roskadt össze. Hogy pedig a szentek kötelességeiket Isten s ember iránt minő hősies pontossággal teljesítették, arról bárki meggyőződhetik, ha életük történetét olvassa. Hány és hány adta ezért oda az életét! Valóban a gyengéd lelkiismeret az emberi lélek legfőbb dísze s legnagyobb kincse, az örök üdvösségnek egyetlen, biztos záloga. Legjobb eszköz lelkiismeretünk finomítására, ha minden este lelkiismeretünket gondosan megvizsgáljuk, őszintén, komolyan megbánva napi tévedéseinket; ha hetenkint vagy legalább havonkint szentgyónásunkat rendes, lelkiismeretes gyóntatóatyáknál elvégezzük s a legméltóságosabb Oltáriszentséghez annyiszor járulunk, ahányszor csak tehetjük; végül, ha szorgalmasan gyakoroljuk az imádságot, különösen az elmélkedést. A gyengéd lelkiismeretnek szépséges példáit találjuk a szentek életében. Szent Alajos kicsinyes tévedéseit, melyek bűnöknek alig mondhatók, zokogva s a bánattól szinte eszméletét vesztve gyónta meg.
b) A gyengéd lelkiismeretnek egyik ellentéte az eltompult, (tág) lelkiismeret, amely ti. alig-alig hallja már a benne ébredező parancsoló vagy tiltó isteni szót. Az embernek ugyanis megvan az a szomorú tehetsége, hogy könnyelmű élet, főképp szokásos bűnök által szinte egészen elnémítja magában a szemrehányó Isten szavát: lelkiismeretét, így pl. vannak emberek, kik az istenkáromlás bűnét szinte isszák, mint a vizet, s egyes halálos bűnökért, minők pl. a vasár- s ünnepnapi szentmisének, a böjtnek elhanyagolása, a szent tisztaság ellen s a házas életben elkövetett vétkek, már nem is vádolja őket lelkiismeretök. A haragvó Isten legborzasztóbb büntetése ez, az örök kárhozat biztos előjele.
Orvossága pedig a meglazult lelkiismeretnek az, ha az ember ismét visszatér a vallás elhanyagolt gyakorlataihoz, főképp a gyakori szentgyónáshoz. Tegye ezt meg, ha eleinte még oly unalmasnak s ízetlennek találja is azt. Az örök igazságok megfontolása, főképp rendszerbe összefoglalva, ahogy az a szent misszióban vagy lelkigyakorlatok alatt történni szokott, a leghatalmasabb eszköz a szunnyadó lelkiismeret felébresztésére.
c) A lelkiismeretnek egy más betegsége az aggályosság. Az aggályos lelkiismereti! embert állandóan szorongató félelem, zavaró nyugtalanság gyötri, amelynél fogva ott is kötelességet s bűnt lát, ahol annak árnyéka sincs. A szentségekhez való járulás, főképp a gyónás valóságos kínpad az aggályos ember számára, mert azt képzeli, hogy soha sem tett eleget annak, amit Isten tőle kíván Mások ismét minden kísértésben, gondolatban, érzésben halálos bűnt látnak, még ha küzdöttek is ellene s irtóznak is a beleegyezéstől.
Az aggályos lelkiismeret, melytől Isten életük bizonyos szakában még szenteit sem kímélte meg, a legnagyobb keresztek egyike. Ezen belső lelki szenvedés türelmes elviselése nagy érdemekre szolgáltat alkalmat. Minthogy azonban Isten szeretetének mibennünk a bűn után nincs nagyobb akadálya, mint a nyugtalanság, azért rajta kell lennünk, hogy az aggályosságból, ha benne volnánk, mielőbb kigyógyuljunk.
Az aggályosságot, ha inkább testi gyengeségből, nagyfokú idegességből származik, nem csupán a lelkiatya, hanem egyúttal a lelkiismeretes orvos is hivatva van gyógykezelni. Igen gyakran azonban az aggályosság titkos kevélységből s önfejűségből ered. Főképp ily esetben egyetlen mentőszer, hogy az aggályos lelkiatyja szavát, parancsát szinte vakon kövesse, s annak irányításához még saját ún. meggyőződése ellen is ragaszkodjék. Szent Alajos mondotta: „Az alázatos nem lesz sokáig aggályos.”