Nincs szerencsétlenebb, szánalomra-méltóbb, mint az olyan ember, kinek ügyei Istennel nincsenek rendben és a rossz lelkiismeret pokolsebét kénytelen szívén hordozni. Átlépted az Isten egyik vagy másik törvényét. Senki sem látta, tudja; de még csak meg sem tudhatja; a bűnt talán csak szíved mélyén követted el. Tehát nyugodt lehetsz, mert hiszen nem kell büntetéstől, megtorlástól tartanod! Dehogyis lehetsz nyugodt! Nem veszed észre, hogy már be is vagy vádolva azon isteni törvényszéknél, melyet tulajdon kebledben hordasz? Valamely titokteljes tanú már elő is állott és könyörtelenül követeli elitéltetésedet. És te hiába igyekszel száját betömni, túlkiáltani, hiába rimánkodol neki, hogy békén hagyjon, hiába ígérsz neki eget-földet, ha elhallgat, – az megmarad követelése mellett. És ugyanaz a lelkiismeret, mely ellened tanúskodott, mint titokzatos bíró ki is mondja feletted az igazságos ítéletet: „méltó vagy a büntetésre, a halálra!” És nyomban ki is szolgáltat téged a hóhérnak. Ez a hóhér pedig, mely ugyancsak a te lelkiismereted, nyomban hozzálát az ítélet végrehajtásához. És büntetésed szigorú, eltart olykor egész életfogytig s azután … Hóhérodnak vannak szörnyű ostorai, melyekkel végig korbácsol, van pokoli tüze, mely szörnyen éget, vannak kígyói, skorpiói, viperái, melyek szüntelen marnak; űzik, hajszolják a bűnöst, akárhányszor a kétségbe esésig, őrültségig, öngyilkosságig. Megesett akárhányszor, hogy lelkiismerettől űzött bűnös maga szaladt önként a földi igazságszolgáltatás karjai közé. Midőn a régi pogány görög, aki titokban gyilkosságot követett el, a feje felett varjakat hallott károgni, felkiáltott a nyilvánosság előtt: „Tehát még ti is a gyilkosságot vetitek szememre?” A gonosz lelkiismeretet talán ideig-óráig el is lehet némítani, de aztán annál rettentőbbek sikoltásai a halál küszöbén. Kitör, mint a tűzhányóhegy. Tompa Mihály költeményében megrázóan írja egyik külsőleg nagy tisztességben élő hívének rettentő lelki tusáját a halálos ágyon. Ő a kálvinista lelkész, a papi föloldozó hatalom nélkül, mit is tehetett volna vigasztalására?! A hitetlen Voltaire (olv. Voltér), ki Istentől kapott fényes tehetségét arra használta, hogy Istent gúnyolja, tagadja s a lélekmentő vallást embertársai szívéből gyökerestől kiirtsa, halála óráján kétségbeesetten kiáltozott s esengett gyóntató papért. Barátai azonban nem engedték hozzá az Isten szolgáját. Erre ágya körül – úgy látja – kigyulladt a pokol, felcsapkodtak szörnyű lángjai. Bizonyára felébredt lelkiismerete festette oda. Kétségbeesett jajok közt adta ki lelkét. Minő kiáltó bizonyíték mindez, hogy igenis van Isten az egekben, aki nem hagyja megtorlás nélkül szent törvényeinek lábbaltiprását.
Ezer szerencse, ha a lelkiismeret a szerencsétlen bűnöst még idejekorán az isteni irgalom karjaiba, a gyóntatószékbe tereli.