I.
Javunkra válik az, hogy olykor nehézségekbe és nem-szeretem dolgokba ütközünk: mert ezek gyakran magához térítik az embert; ráeszméltetnek arra, hogy számkivetésben élünk: s reménységünket nem helyezhetjük evilági dolgokba.
Javunkra válik az, hogy némelykor ellenünk fordulnak, hogy rosszul és ferdén vélekednek még jó tetteinkről és szándékainkról is.
Mindez sokszor alázatosságra segít: és megvédelmez a hiú dicsekvéstől.
Mert olyankor szorgalmasabban keressük belső bíránkat, Istent, amikor ott kinn semmibe vesznek az emberek: és semmi hitelünk sincs előttük.
Azért az embernek annyira Istenre kellene építenie egész életét, hogy ne szoruljon sok emberi vigasztalásra.
II.
Amikor a jószándékú embert sanyargatják, amikor kísértések veszik körül, vagy gonosz gondolatok fojtogatják, akkor jobban ráeszmél arra, mily nagy szüksége van Istenre: belátja, hogy nélküle semmi jót nem tehet.
Akkor szomorkodik is, jajveszékel, imádkozik, hogy szabaduljon a rá nehezedő sok nyomorúságból.
Akkor megcsömörlik a földi élettől; és kívánja halálát: hogy feloszolhasson és Krisztussal lehessen.
Akkor azt is igazán belátja, hogy teljes biztonság és tökéletes béke nincs e világon.