A gyónás őszinteségét s teljességét sürgetik Isten ítéletei is. Néhányat elmondunk az emberi hitelt érdemlő esetek közül. A Freiburg melletti adelhauseni zárda levéltárában feltalálható régi okmány a következő történetet őrizte meg az utókor számára. Behem Borbálát, a szenttrutperti zárda majoros gazdájának leányát, az 1400. év nagyhetében veszett eb marta meg. Miután meggyónt, megáldozott s az utolsó kenetben részesült, már-már halálra válva elragadtatásba esett, amelyből iszonyú rettegés között ébredt fel. Látta Krisztust a kereszten függve, ki rettentő hangon három eddig mindig eltitkolt és soha meg nem gyónt bűnt hányta szemére. Azt is tudtára adta az Úr, hogy tekintettel arra, hogy az elmúlt éji szomjúságát az ő kereszten kiállott szomja tiszteletére ajánlá fel, kész ugyan megbocsátani s őt a kárhozat örvényéből kiragadni, de csak egy feltétel alatt: ha eddig eltitkolt bűneit most nyilvánosan bevallja.
Alig eszmélt fel a leány, sürgetően kéri az ágya közelében térdelő lelkiatyát, hívja össze a háznépet, a jó apácákat, kik őt betegen irgalomból házukba fogadták s az előző egész éjét érte imában tölték, s mindenkit, akit a ház környékén csak talál, mert fontos vallomást kell tennie. A pap eleinte vonakodik a kérést teljesíteni, de végre is megteszi a haldokló utolsó kívánságát. Behem Borbála erre így szólt: „Tudjátok meg, hogy Isten ebben az órában úgy megvilágosította értelmemet, mint még soha, mióta élek”. Erre elmondva látomását hallhatóan és érthetőn nyilván meggyónta három eddig eltitkolt bűnét, amelyet az Isten negyedik, hatodik parancsa és a képmutatással elkövetett, hozzátéve a vétek számát s megalázó körülményeit is. Aztán így végzé szavait: „Elragadtatásomban az örökkévalóságra vonatkozólag oly elrettentő dolgokat láttam, hogyha Isten megengedné továbbra is a világon élnem, folyton kenyéren s vízen böjtölnék, mezítláb járnék, puszta testemen szőrruhát viselnék, sohasem nevetnék, hanem égre emelt kezekkel szüntelen azt kiáltanám: „Ó Jézus, irgalmazz nekem”.
Miután pedig most már méltóan meggyónt s megáldozott, csendesen elhunyt az Úrban.
Liguori Szent Alfonz beszéli, hogy Ramirez jezsuita atya egy alkalommal előkelő származású s külsőleg szentéletű leányt látott el a végső szentségekkel, aki a meghatottság könnyei között készült a nagy útra. Midőn pedig a szentéletű pap a zárdába visszatért, útközben az őt kísérő szerzetestestvér, ki a gyónás alatt is a szobában tartózkodott s távolról mindent megfigyelhetett, elbeszéli, hogy csodálatos tüneménynek volt tanúja. Úgy látta, mintha a betegnek torkát valamely sötét kéz szorongatta volna. A lelkiatya rosszat sejtve visszasiet, de a leányt már halva találta. Később ima közben a szerencsétlen leány szörnyű alakban megjelent neki, kijelentve, hogy álszégyenből elhallgatott bűne miatt örökre elkárhozott.
Szent Alfonz és sok más szent azon a véleményen van, hogy mindazok, kik a szentgyónásban bűneiket szentségtörőleg elhallgatják, ennek a titokzatos sötét ördögi kéznek esnek áldozatul, ennek tulajdoníthatják legyőzhetetlennek látszó, torkukat szorongató álszégyenüket. Az ördög ugyanis, mint Szent Bernardin szerint, valakinek ki is jelenté, folyton a gyóntatószékek körül settenkedik, hogy ott visszaadja azt, amit a vétkezéskor elrabolt: a szégyenérzetet.