„Váltságdíj vagyok értetek … engesztelő áldozat leszek helyettetek … feláldozom az életemet értetek!”
„Én Isten gabonája vagyok, és a vadállatok foga őröl, hogy tiszta kenyér lehessek. Ösztökéljétek a vadállatokat, hogy azok legyenek a sírom, és semmit meg ne hagyjanak belőlem, nehogy bárkinek a terhére legyek!”
Antióchiai Szent Ignác püspök vértanú emlékünnepe.
Szent Ignác a kereszténység hőskorának egyik legtiszteletreméltóbb alakja. Eleitől kezdve nagy tisztelettel övezték; írásait, különösen szenvedésének dokumentumait féltő gonddal őrizték és áhítattal olvasták. Életéről, sajnos, nagyon keveset tudunk. A régiek ama boldog halandók közé sorolják, akiknek megadatott színről – színre látni és hallani az Üdvözítőt.
A mintaszerű püspök, aki még az apostoli időkben építette minden erejével az Egyház alapjait, és akit lángoló hitéért ,,Istenhordozónak” neveztek, hét levelében képet hagyott ránk önmagáról is. De a legendája azt is elmondja róla, hogy nem csupán az egyik apostol, nevezetesen Szent János tanítványa, hanem egyenesen az evangéliumokban szereplő személy!
E legenda szerint ugyanis Ignác volt az a kisgyermek, akit az isteni Mester követendő példakéntállított tanítványai elé, mikor megfeddte őket nagyravágyásukért:
,,Ha olyanok nem lesztek, mint ez a gyermek, nem mentek be a mennyek országába!”
Ez azonban bizonytalan… Bizonyos ellenben, hogy Ignác már fiatal korában szívvel-lélekkel eljegyezte magát a diadalmasan szárnyrakelő kereszténységgel. Erre mutat többek között a Theophoros, Istenhordozó név is, mellyel őt életének későbbi szakában állandóan illették.
Az is valószínű, hogy Antióchiában korán érintkezésbe jutott Szent Péter és Pál apostolokkal, főként azonban Szent János evangelistával, s az ő példájukra és buzdításukra maga is az egyház szolgálatába szegődött. Hogy tisztében derekasan forgolódott, arra legjobb bizonyság, hogy Evódius püspök halála után őt bízták meg az antióchiai nyáj gondozásával. Így a dicső antióchiai egyháznak, melyet maga az apostolfejedelem szervezett meg, s mely először ismertette meg a világgal a keresztény nevet, ő lett a harmadik főpásztora.
lgnác, mint püspök, nagy szeretettel és körültekintéssel kormányozta a gondjára bízott nyájat. Mindenben maga iparkodott elöljárni jó példával. Különösen a Domicián-féle üldözés idején adta sok jelét híveiért égő szeretetének.
Egyrészt sokat imádkozott, böjtölt és sanyargatta magát érettök, másrészt szüntelenül vigasztalta és bátorította őket. Mint jó pásztor, kész volt életét is feláldozni juhaiért. A vértanúság gondolata egyre jobban belegyökerezett lelkébe és fokonkint viharos vággyá erősödött benne. De a vértanúi halál egyelőre elodázódott, mert az elvetemült Domiciánt már 96-ban meggyilkolták, utóda, a szelíd Nerva pedig azonnal megszüntette az üldözést.
De a második „jó császár”, Traianus uralkodása alatt megint felhők borultak a kereszténység egére. Az egyébként derék fejedelem megrögzött pogány előítéletből ismét üldözőbe vette Krisztus követőit, és az immár aggastyánná érett jámbor püspök szívének hő vágya hamarosan betelt: a császár helytartója kimondotta rá az ítéletet, hogy Rómába vitessék és ott a vadállatok elé dobassék.
Az ítéletet azonnal követte a végrehajtás. Ignácot elfogták és bilincsekbe verve Rómába indították. A nagy utat Antióchiától az örök városig részben tengeren, részben szárazföldön tette meg. Útközben kimondhatatlanul sokat szenvedett a kíséretében levő katonák durvaságától.
A rómaiakhoz intézett levelében panaszosan írja:
„Tengeren és szárazföldön vadállatokkal küzdök, mert éjjel-nappal hozzá vagyok láncolva tíz leopárdhoz, vagyis az őrizetemre rendelt katonákhoz. Ezek, ha jót teszek velök, még gonoszabbak hozzám. Gazságuk nagy penitencia számomra; de azért még nem vagyok megigazult”.
Ö azonban szenvedései közepett is másokra gondolt. Szmirnából, – hol rövid időre megállapodtak kísérői, szerető hangú intő levelet intézett az efezusi, magnéziai, trallesi és római hívekhez, majd valamivel később Troasból a filadelfiakhoz és szmirnaiakhoz és barátjához, Szent Polikárp szmirnai püspökhöz.
E levelek közül, különösen a rómaiakhoz szóló, megrázó erővel fejezi ki a halál küszöbén álló szent aggastyán forró vágyakozását a vértanúság koronája után:
„Bárcsak már a vadállatok tápláléka lehetnék. De kérem is őket, hogy legyenek serények elpusztításomban; ingerelni fogom őket, hogy minél hamarabb felfaljanak, nehogy, mint más vértanúkkal megtörtént, ne merjenek hozzám nyúlni. Ha maguktól nem mozdulnak, erőszakot alkalmazok velök szemben és úgy kényszerítem őket, hogy szétszaggassanak. Bocsássatok meg, fiacskáim, de én tudom legjobban, mi válik javamra”.
Ilyen érzelmekkel érkezett Szent Ignác az örök városba. A római keresztények nagy áhítattal várták jöttét; sokan eléje mentek, hogy minél előbb láthassák őt és épülhessenek hősies kitartásán. És várakozásukban nem csalódtak. A törékeny testű, de törhetetlen lelkű aggastyán szeretettel ölelte őket magához és gyújtó szavaival az ő lelkükben is lángra lobbantotta a vértanúság szent vágyát.
A városba érve haladéktalanul a cirkuszba vezették a szentet, ahol a nép már kíváncsian várta megjelenését. Ignác, mikor a porondra lépve megpillantotta a cirkusz emelkedő padsorain zajongó sokaságot, erős hangon így kiáltott:
„Római férfiak, nem azért történik ez velem, mivel gonosztevő vagyok, hanem azért, mert Krisztushoz kívánok jutni”.
Majd amikor meghallotta a kiéhezett vadak vérfagyasztó ordítását, örömtől kigyúlt arccal mondotta:
„Krisztus gabonája vagyok, a vadállatok fogai fognak lisztté őrölni, hogy Krisztus fehér kenyere legyen belőlem”.
Ezek voltak utolsó szavai, mert a következő pillanatban minden oldalról rárohantak a ketrecükből kibocsátott oroszlánok és felfalták őt úgy, hogy csak néhány csont maradt belőle a vérrel itatott fövényen.
Levelei némi betekintést nyújtanak a jó pásztor lelkébe, és láthatjuk hitének izzását, amely miatt a vértanúságtól sem riadt vissza. Újra meg újra felbukkan leveleiben a gondolat:
,,Váltságdíj vagyok értetek … engesztelő áldozat leszek helyettetek … feláldozom az életemet értetek!”
A rómaiaknak ezt írta:
,,Szívesebben meghalok, hogy megnyerjem Krisztust, mint hogy király legyek az egész föld felett.”
A szmirnaiakat pedig biztosítja:
,,A kardhoz közel Istenhez vagyok közel. A vadállatok között Isten környezetében vagyok: egyedül Jézus Krisztus nevében … mindent elviselek, hogy vele együtt szenvedjek, mert Ő tesz képessé rá, aki teljesen emberré tett” (4,2).
Mindazonáltal tudatában volt gyöngeségének, és tudta, hogy a halál pillanatáig meginoghat a szenvedések előtt, ezért kérte a tralleszieket, imádkozzanak érte, hogy a próbatétben üdvösséget találjon:
,,Imádkozzatok értem, nehogy olyannak találtassam, aki nem állta ki a próbát. Még veszélyben vagyok. Hűséges azonban az Atya Jézus Krisztusban, hogy beteljesítse az én kérésemet és a tiéteket” (13,3).
Miközben a vértanúság felé hurcolták, a láncait ,,lelki gyöngyöknek” nevezte és haldokolva a vallási eltévelyedésekkel teli világba kiáltotta:
,,Mindazok, akik nem Jézus Krisztusról beszélnek nekem, számomra csak síremlékek és sírkövek!”
A római egyház fölvirágzása és hősiessége az üldözések három századán keresztül bizonyságot tett, hogy igazat mondott Tertullián:
„A mártírok vére keresztények magva”.
Ignác vértanúsága volt ennek a szent magvetésnek kezdete.
Mindenható, örök Isten, ki Egyházadat vértanúid halálával ékesíted, kérünk, engedd, hogy Szent Ignác ma ünnepelt szenvedése, mely neki örök dicsőséget szerzett, legyen számunkra szüntelen oltalom!