a) Nagyságából folyik, hogy a világ hiúságát tapossa, s az igaz, szép, tartalmas élet útjaira vezet. A világélet üres, a külsőbe kiárasztott lélek hiú. Hiába festi bájos ecsettel jövőjét; mikor jelen lesz belőle, azt mondja róla: érdemes ezért élni? Ez a csendes ház zárja-e le nagyratörő reményeimet? Ez az egyhangúság s megpróbáltság legyen bilincsem és végzetem? Elfogy lelkesülésem s ürt érzek szívemben! Ki tud e lapos világba, ez üres életbe oly lelket állítani, mely elénekelje: Ime, ezentúl boldognak mondanak a nemzedékek? Hogy lesz az ács feleségéből, a názáreti ház szerény lakójából nagy jel? Mikor kötötte a Szűz koszorúját, mikor szőtte napsugárból ruháját? Mikor bűvölte meg az angyalvilágot, hogy az égből a földre szálljanak le nézni, csodálni? Nem csodadolgokkal végezte ezt, hanem
b) tiszta szívvel; szívvel, melyben Isten lakik. Ez a nagyság első titka s föltétele: „Est Deus in nobis”. Emberi nyelven akkor is ács feleségének hívták, isteni nyelven azonban isteninek kellett hivatnia; ház, ruha, munka nem változtat ezen. Isteni érzés, isteni öntudat, isteni közelség édes vigasza töltötte el. – Az isteni élet elsősorban is az érzületen fordul meg, s azt minden állásban s minden helyen ápolhatjuk magunkban.
c) Isteni munkát végzett. Nem remekműveket a technikában, művészetben, hanem az erkölcsben, a szellemi világban. Isteni motívumokat dolgozott ki: szeretetet, hűséget, türelmet, áldozatot, kíméletet, előzékenységet, alázatot, engedelmességet. „Ein reines Herz und treuer Sinn macht eine Magd zur Königin.”
d) S azt élvezte. Érezte, hogy gazdag, mélységes élete van, telve örökkévalósággal s végtelenséggel; a külvilág csak szimbolumok lánca volt neki, melyek titokzatos világot, a szellemit takarják; az ő érintésére ez a mély, szellemi világ mindenütt áttört; lélek és szellem lett neki minden. Mint aki selyempapírba göngyöl gyöngyöt, vagy mezítláb s fájós kézzel visz koronát: úgy a Szent Szűz végtelen kincseket birt az élet igénytelenségében. A lélek gyengédsége, mély érzelme, kelleme és szépsége környezte.