„És a férfiak, kik őt tartják vala, csúfolák, vervén őt. És befödözék őt és verék orcáját és kérdezék, mondván: Találd el, ki az, ki téged ütött? És sok egyebet káromolva mondának ellene” (Luk. 22,63).
a) Megvetették s meggyalázták, utálatuknak és gyűlöletüknek szabad folyást engedtek a halálra ítélttel szemben. Minden köpés folt, tűzfolt volt Jézus lelkén; minden gyűlölködő szó gyilok volt; égetett és ölt. – Mit gondoltak a zsidók a Messiásról? Hogy király, hogy Úr – mit a hódolatról, mely neki járt, – hogy „Tharsis” s a szigetek királyai nyalják előtte a földet; és ah, mit nyer ebből a meggyalázott Krisztus, ez a hamuban ülő, ez a megvetett, megrugdosott király? A világ Kaifás háza, s benne a Krisztus most is a meggyalázott Úr. Mind így teszünk vele, mikor vétkezünk; szenvedélyeink mocskával, utálatosságával illetjük; megvetésünk, ignorálásunk most is izzó, égető gyalázata a Messiásnak! Istenem, hogyan félreismerjük az Urat, mennyire kiüresítjük bölcseségét; mily fonákul mutatjuk be életünkben az evangélium szépségét. Ó „mysterium crucis”, én nyomorék, szerencsétlen bűnös! – Engesztelésül, kárpótlásul hangoztatom én is Szent Pál szavait: „Minden térd meghajoljon… Minden nyelv hirdesse Jézus dicsőségét”. Ó Pál, mily gyönyörrel, mily lendülettel, mily diadalmas érzéssel írtad ezt! Értlek, értlek; Krisztus kínszenvedésének láttára ez a vágy szenvedéllyé, ez a szózat viharrá nő! Meg kell fordítanunk az eszeveszett világ irányát! Föl kell emelnünk a meggyalázott Krisztusnak dicsőségét.
b) És befödözték arcát és verték… Gúny és kegyetlenség környezte Jézust ez álmatlan zöldcsütörtöki éjjel. Prófétának mondtak, nohát e piszkos kendőtől már nem látsz, vak vagy; arcul csapunk; találd ki, ki ütött meg… Aki vétkezik, az úgy tesz, mint aki nem törődik, hogy látja-e őt az Úr. A vétek a tiszteletlenség kultusza; ebben részesítette Jézust a kegyetlen hitetlenség éjtszakája. – Mély tisztelettel viseltetik a hívő a jelenlévő Úr iránt; effrontériával a hitetlen, a szemtelen. Ennek szemén van ám sötét fátyol. – Mindenütt Isten jelenlétében járok, hiszen „látó” vagyok. Szántson végig rajtam az Isten közellétének érzete. Ez tisztít, ez kitölt; akkor merek magamba nézni, s érzem, hogy kiserken, kizöldül lelkem; nincs ehhez fogható föléledés, kitavaszodás, nedv- és vérpezsdülés a természetben.