„Aki Istent a szívében hordja, annak ne legyen szeme e világ számára”
„Mert Isten csak jót tanácsolhat. Nem is nehéz azt követni, csak hitetlennek és az Istenben kevésbé bízónak. Hiszen az ilyeneket az emberi okoskodás szabályai vezérlik. Aki a tanácsot adja, az a segítséget is bőségesen adja. Ő mindenható. Az embertől, ha csak önmagát adja, nem jöhet tanács, hiszen inkább szeret jó színben föltűnni… Annál inkább akar és tud a Jóság segíteni azoknak, akik a tanácsait követi. Segíti őket, hogy a jóban előrehaladjanak.”
A 16. század szentjei közül magaslik elénk döbbenetesen kemény aszkéta alakja. Igazán azok közül való, akik „küzdelmeket állítanak be a világba, megakasztják és föltorlasztják az energiákat. Megbolygatják a testiség kényelmes egyensúlyát, fölzavarják a lelkiismeretek temetői csendjét” (Prohászka). Nehezen érti meg az ilyeneket a gyalogjáró, kispolgári vallásosság.
Addig még csak érti valamennyire, hogy illedelmes, ártatlan szívű, engedelmes jó kisfiú; aki szépen tud imádkozni, jól tanul otthon az alcantarai kisiskolán és a salamancai egyetemen; nincsenek nagy igényei; hogy szívesebben ül a könyv mellett, mintsem a mulatság után járna. S talán föl is sóhajt: Ha a mi fiunk ilyen lenne! … Még tán azt is megérti, hogy tizenhat éves korában beáll franciskánus barátnak. Bár arra már rosszallólag csóválja a fejét, hogy mikor útnak indult, el sem búcsúzott apjától, anyjától. Ilyenek ezek a gyerekek! … Hát még, ami azután jön! Azzal már igazán nem tud mit kezdeni.
Mert följegyezték Alcantarai Szent Péterről, hogy mikor beállított a manjaratesi franciskánusokhoz és befogadták attól kezdve három évig még az arcába sem nézett senkinek, csak hangjukról ismerte meg a testvéreket. Az asztalnál csukott szemmel, tapogatva kereste a villát, kanalat mint valami vak. A templomnak, a cellájának tetejére egy álló esztendőn keresztül pillantást sem vetett. A kolostor ajtajánál volt egy fa: hosszú ideig észre sem vette, pedig naponta eljárt mellette. A refektóriumba sem tudott volna magától eltalálni, mert csak ment a többiek után, de nem nézte merre, hová.
Mire való már ez? Bizony nehezen érti, aki a világban forgolódik. Csak azt érti, hogy itt van az ember körül ez a szép világ és hogy abból él, rajta épít; hogy ez hívja magához édesen, hangosan, követelődzve; hogy ezer és ezer benyomásával rátelepszik a szemére, fülére, minden érzékére, minden pórusára – a lélek kapuira – és dörömböl rajtuk bebocsátásért. És kinyílnak a kapuk, kinéz rajtuk, azután kisurran a lélek; szerelmese lesz ennek a világnak, excesszusba extázisba esik tőle, belebódul.
Jön azután az aszkézis – a mindennapi, a gyalogjáró – és korlátokat állít: eddig és ne tovább! És egyensúlyba akarja hozni a lelket, a világot, az Istent. Miért ne lehetne megérteni, ha valaki itt esik excesszusba, extázisba? Ha semmit sem akar a lelkéből elveszteni? Ha mindent el akar zárni magától, ami szétszór és a mélységektől elvon, és ha radikális elszántsággal tereli vissza a természetbe kiöntött lelket önmagába – sivatag magányba?
Mikor mégis csak ebben a sivatag magányban talál rá önmagára és az élet értelmére. Lecsukja a szemét, hogy kigyulladjon előtte egy magasabb világosság; a fülét, hogy meg tudja hallani a mennyei Jegyes hangját. Aki Istent a szívében hordja, annak ne legyen szeme e világ számára – ez volt a mondása és ehhez tartotta magát.
Ezért kötött Szent Péter szövetséget a testével, hogy nem hagyja békében sohasem. Ezért állt be az érzékek sötét éjszakájába. És bár arcról nem ismerte az embereket, még társait sem, mégis megtették húszéves korában gvárdiánnak a kis bandajosi kolostorban. Még pappá sem volt szentelve. És mégis megállotta a helyét: a lelkeket ismerte. Mikor pedig 1524-ben fölszentelték, nem volt nála különb prédikátor az egész országban. Nagyon jól tudta, milyen hangra figyel föl a világban élő, egyszer az Istent kereső, máskor az Isten elől menekülő ember.
Igazi eleme mégsem a szereplés és nyilvánosság, hanem a magányosság. Oda kívánkozott vissza. Elküldték hát elöljárói a lapa-i kolostorba, terméketlen, kihalt vidékre. Négy és fél láb hosszú volt a cellája. Lefeküdni, elnyújtózkodni nem lehetett benne. Itt aludt másfél órát naponta. Többet nem. Úgy aludt, hogy ült egy kövön s a fejét a falba erősített deszkadarabon nyugtatta. Az étele száraz, fekete kenyér. Néhanapján evett egy kis levest. Hideg vízzel annyira felhígította, hogy semmi íze sem volt. De megesett, hogy egy hétig is böjtölt betevő falat nélkül.
1538-42-ben provinciális volt a Szent Gábor arkangyalról nevezett rendtartományban. Visszaállította benne a régi szigorú obszervanciát.
1542 után Portugáliában reformálta meg rendjét. 1555-ben Rómában járt. Egy szabályzatot mutatott be akkor a Szentatyának, ami még az eredeti franciskánus regulánál is szigorúbb volt. Jóváhagyták.
„…Miközben a Német- és Franciaországból kiinduló lutheri és kálvini reformáció tömegeket szakított el a katolikus hittől, s hatására sok szerzetes elhagyta a kolostorokat, Spanyolországban ellenkező irányú reform valósult meg.
Loyolai Szent Ignác rendalapítással, Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János a kármelita, Alcantarai Szent Péter a ferences rend belső reformjával keltette új életre a katolikus hitet. Alcantarai Péter ugyanazt a harcot vívta a ferences rendben, mint Teréz és János a kármelitáknál: a rendalapító lelkületét támasztotta életre azáltal, hogy nem azt magyarázta, miért nem lehet megtartani Assisi Szent Ferenc eredeti reguláját, hanem magáévá tette, és akik csatlakoztak hozzá, azoknak átadta a regula szerinti életformát.
A ferences rendben ugyanis 1300 körül éles vita kezdődött arról, hogy a szegénységet abban a formában, ahogyan Szent Ferenc élte, lehet-e élni? A többségnek az volt a véleménye, hogy nem, mivel a később belépő tagok már nem rendelkeztek olyan karizmatikus adományokkal, mint az első ferences nemzedék. Velük szemben voltak, akik az eredeti regulához ragaszkodtak, s az előző csoportot „carnales”-nek (testiek), önmagukat „spirituales”-nek (lelkiek) nevezték. E spirituálisok azonban erőtlen kisebbségben maradtak és a többség olykor mint eretnekekkel bánt el velük.
1400 után Itália néhány félreeső kis kolostorában újra fölfedezték az eredeti ferences lelkületet. Ennek lett apostola Kapisztrán Szent János és Sziénai Szent Bernardin. Spanyolországban 1487-ben Pueblai János honosította meg ezt a szigorúbb életformát, melyet Assisiben a Carceri kolostorban ismert meg. Hazatérve hasonló kis kolostorok sorát alapította, s hamarosan megszervezhette az Angyalokról nevezett Custodiat, mely a spanyol provinciától függetlenül az általános rendfőnök (miniszter generális) joghatósága alá tartozott. A következő nemzedék tovább vitte ezt a reformot. Melpari Péter Spanyolországban a Szent Gábriel főangyalról nevezett Custodiát szervezte meg. Ez utóbbi lett Alcantarai Péter lelki otthona… (Szentek élete)
Visszament hazájába és megalapította az új szabályok szerint a pedrosai kolostort (fratres strictissimae observantiae). A cellák akkorák voltak benne, hogy ha két testvér fölállt egymással szemben és hátukat a falnak támasztották, elérték egymást a kezükkel. Az ajtókon csak meghajolva és oldalogva lehetett becsúszni.
De hát „szűk a kapu és keskeny az út, ami az életre visz”! A saját cellája sem volt különb. Legfeljebb abban, hogy még kisebb volt és a többiben meglevő, három szál deszkából összetákolt ágy is hiányzott belőle. De feszület volt benne. Meg egy ócska breviárium.
„…Közben a kármelitáknál nagy viták folytak Avilai Teréz reformja körül. Ezért Péter 1558-ban Avilába ment, hogy segítsen Teréznek. Ellátta tanácsaival, bátorította a szegénységre, majd Pedrosóba visszatérve levelet küldött Teréz gyóntatóinak, melyben igazolta Teréz törekvéseit és misztikáját.
33 pontba szedett érvei között ezeket írta: „… mindaz, amit az Úr mondott neki (ti. Teréznek), megegyezik a Szentírás és az Egyház tanításával, s a legkisebb részletekben sem ellenkezik a teológusokkal… Igen nagy lelkének tisztasága, s őszintén és hevesen vágyik arra, hogy Isten kedvében járjon; ezért nem törődik semmi földi dologgal, s nem is becsüli ezeket semmire…” (Szentek élete)
A keresztet nagyon szerette és mindenütt maga körül szerette látni. Azért ha egy vidéken hosszasabban időzött, ácsolt magának egy jó nagyot. Azután kiszemelt egy hegycsúcsot, vállára vette a keresztet és vitte föl. A sziklák megvérezték a lábát – mindig mezítláb járt és hajadonfővel, a legnagyobb télben is és semmi más ruhája nem volt, mint csuhája és egy durva köpeny – elesett, összetörte magát: de nem törődött vele, csak vitte. És a csúcson fölállította.
A rengeteg szenvedésben és önmegtagadásban mintha elveszett volna a teste.
A levitációs csodák (levegőbe emelkedések) egész sora történt vele. Egy útján a megáradt Guadiana folyóhoz ért. Komp nem volt. Keresztet vetett hát magára és hátraszólt társának: „Fiam, bízzál az Istenben, gyűrd föl egy kissé a ruhádat és jer utánam!”
És nekivágtak a víznek. Át is mentek, csak bokáig süppedtek bele. Máskor meg Alcantarából Pedrosoba menet, ismét egy megáradt, egyébként is nagy folyó állt útjába. Könyv volt a szent kezében és annyira elmerült az olvasásban, hogy nem vette észre a vadul hullámzó folyót. Hiába kiabáltak neki a másik partról, azt sem hallotta.
Rálépett a vízre és a hullámok lábai alatt folytak el. Átment, és csak mikor leborultak előtte az emberek, akkor nézett körül: társát még a másik parton látta. A Tayonál pedig – éjszakai időben – elkápráztatta őt a révész lámpása, mely a túlsó parton világított. Most is száraz lábbal kelt át s a háznál fölzörgette a révészt, hogy vigye át, mert Algarabellesbe szeretne menni. Csodálkozott a révész és eleinte bolondnak tartotta, hiszen Algarabelles a folyó innenső partján van!
Írói tevékenysége is jelentős, hiszen az imádkozni tanító könyve, imádságra vezérlő kalauza „Az elmélkedés aranykönyve”, kézről-kézre járt. A rendtársak életében mindig sürgette az eredeti szentferenci szellemiséget, szigorúságot, melyet az arabidábai remeteségben meg is valósított. Életében lelki tanácsadója volt Avilai Szent Teréziának, akit minden támogatott a karmeliták megreformálásának ügyében.
Nagy Szent Teréz – gyónóleánya – így jellemzi: Alakján első pillantásra látszott a szigorú aszkéta.
„Nagyon koros volt már, mikor megismerkedtem vele. Teste annyira gyenge és kiaszott volt, hogy valami levelét hullatott, göcsörtös fatörzsnek nézhette volna az ember”.
De utána mindjárt hozzáteszi:„Nagyon barátságos tudott lenni. S bár keveset beszélt – csak akkor, ha kérdezték – mégis kedves volt a társasága, mert szellem lakott benne”, „mégis annyi jóság, kedvesség s olyan életszentség töltötte el, hogy jóllehet nagyon szűkszavú volt, senkit sem hagyott válasz nélkül”
A kedvesség a szívében égő isteni szeretettől áradt ki egész lényére. Olyan erős volt benne ez a belső szeretetláng, hogy sokszor nem bírt miatta megmaradni szűk cellájában. Kiment éjféltájt a szabadba egy kissé kifújni magát. Ha ilyenkor havas volt a föld, megolvadt a Szent körül a hó, a kiáradó melegtől.
Egyszer meg a kertbe futott tél idején, a befagyott tóhoz. És oly sokáig időzött benne, hogy más régen a halál fia lett volna. Neki nem esett baja; a jég megolvadt körülötte s a fagyos tó vize forrni kezdett érintésétől.
Nem csoda, ha ennek a tüzes szeretetnek nem tudott ellenállni semmi fagyos, merev szív. Ha közeledett ilyenekhez, mintha a tavaszi nap sütött volna a hóra: ellágyultak előtte a legmegátalkodottabbak is.
Ettől a szeretet-tűztől néha szinte megmámorosodott. A vidámság és öröm úgy tört elő belőle ilyenkor, mint a hőforrások vize a nagy mélységekből. Szavai is égnek akkor, mint a tűz. Elragadtatva kiáltja: „Gyújts fel Uram, járj át, eméssz el a szeretet tüzében! Ég, föld, angyalok, szentek segítsetek nekem dicsérni az Istent! … Elepedek a szeretettől… Mikor hívsz már?… Szerelmesem, szerelmesem, szerelmesem!”
Nem érti ezt a világ, de azért ne merje őrültségnek ócsárolni.
S amikor végre hívta az Úr halálos betegségében, csaknem minden éjszakáját elragadtatásban töltötte. A testvérek hallották, amint Istennel, a Boldogságos Szűzzel vagy az angyalokkal beszélget. Utolsó áldozásakor is extázisba esett. Kis idő múlva magához tért és örömtől sugárzó arccal, nyugodtan feküdt. Föladták neki az utolsó kenetet. Erre megint elragadtatott. De azért minden imádságra felelt. Azután lehúzta a csuháját s egy rosszabbat kért. De rosszabb nem volt az egész házban. Visszaadták hát neki a régit. Elfogadta hálás szívvel utolsó alamizsnaként.
Figyelmeztette még a testvéreket, hogy szabják életüket a Megváltó mintájára, az imádságban legyenek állhatatosak, és regulát tartsanak.
Mikor látta, mennyire sajnálják, vigasztalta és sorra megölelte őket. És várta a halált nagy lelki békességgel. A társak elkezdték imádkozni a Miserere-t. Közben a szent úgy feküdt, mintha meghalt volna.
De ismét magához tért, barátságosan körülnézett és felkiáltott:
„Fiaim, nem látjátok ott a Szentháromságot, a Szűzanyát és Szent János evangélistát?” És fölemelkedett fektéből, mintha java erejében lenne és rákezdett a 141. zsoltárra: Szólok az Úrhoz szózatommal, Könyörgök hozzá sóhajommal.
Majd folytatta a 121.-kel: Örvendeztem, mikor mondták nekem Az Úristennek megyünk hajlékába!
És ezzel be is fejezte: 1562-ben október 18-án Arenasban, térden állva, testvérei karjában, égre emelt szemmel.
Úgy tündöklött a két szeme a halálban is, mint két ragyogó csillag.
Istenünk, te Szent Pétert a csodálatraméltó bűnbánat és a legmagasabb szemlélődés kegyelmével tüntetted ki: engedd kegyesen, hogy érdemeinek segítségével testünket mi is megfékezzük, és így a mennyei ajándékok részesei lehessünk.
NAPI IMA
MINDEN REGGEL IMÁDKOZZUNK HÁROM ÜDVÖZLÉGYET MENNYEI ÉDESANYÁNKHOZ!
Mária, anyám, a hatalomnál fogva, melyet a mennyei Atya adott neked, őrizz meg engem a mai napon a halálos bűntől. Üdvözlégy…
Mária, anyám, a bölcsességért, amit Szent Fiad adott neked, őrizz meg engem a mai napon a halálos bűntől. Üdvözlégy…
Mária, anyám, a tökéletes szeretetért, amellyel a Szentlélek eltöltött téged, őrizz meg engem a mai napon a halálos bűntől. Üdvözlégy…
Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek. Miképpen kezdetben vala, most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámen.
Ima a Szentlélekhez
(Szent Ágoston)
Jöjj, Szentlélek, vezess engem, hogy azt gondoljam, amit gondolnom kell,
azt mondjam, amit mondanom kell,
hallgassak, mikor hallgatnom kell,
azt írjam, amit írnom kell,
azt tegyem, amit tennem kell.
Irányítsd és vezesd lépteimet, alázattal, őszinte szívvel imádkozzam,
az emberek javát szolgáljam, teljesítsem küldetésemet, és győzelemre vigyem Isten Országát! Ámen!