„Szent Lőrinc példája a szolgálat példája. Egészen Isten szolgálta a vértanúságig.”
Szent Kallixtus katakombájában gyülekezett a római egyház. Valérián császár rendelete ismét a föld alá kényszerítette. A szent titkokat ünneplik. A vértanúk haló pora mellett vértanújelöltek. Holnap talán már az arénában állnak. S azután az örök Bíró előtt, pálmájukkal a kezükben.
Most körülállják a misztériumot: a Krisztus testének és vérének eucharisztiáját, hogy az ő áldozatának lángjába olvadjon szívük hősi föllángolása, hogy vegyék a „halhatatlanság orvosságát” s erősek maradjanak a küzdelemben.
II. Szixtus, a pápa pontifikál. Diakónusai körülötte. Az egész hívő sereg aggódó szeretettel néz a pásztorra. Tudják, hogy a császár elsősorban őt keresteti halálra.
Azt gondolja: Megverem a pásztort és elszélednek a nyáj juhai. De az aggódó szeretet is elcsitul az oltár titkának ünneplésében.
Az áhítat és kegyelem csendje borul az egész gyülekezetre.
Egyszerre fegyvercsörgés vág bele a csendbe. Itt van a veszedelem, hamarabb, mint várták. Katonák jönnek be és a pápát az oltártól ragadják el.
Viszik négy diakónusát is. Csodálatos, hogy az egyet nem bántják: Lőrinc diakónust. De az ifjú levita nem akar hátrább maradni a többinél, nem akarja elveszíteni a vértanúság koronáját. És nem válhat meg püspökatyjától. Ha eddig mellette volt, most is ott a helye. Nyomon követi a foglyokat.
Fölsír benne a földi szeretet „Atyám, hová mész fiad nélkül?” kiáltja utánuk.
Mert atyja volt atyja helyett, mióta mint gyámoltalan kisgyerek ide került Rómába valahonnan Hispániából: És mennyi gonddal őrizte, nevelte! Mennyi szeretettel! Most maradjon el mellőle? Hiszen mindig hűséges fia volt! Hűséges abban a szent méltóságban is, amit rábízott. Ha az atya nem akarta meghallani a fiú szavát, talán a püspök meghallja a diakónusét: „Püspököm, hová mégy diakónusod nélkül? Mikor a legszentebb áldozatot bemutattad, mindig oldaladon volt a helyem. Mivel vontam most magamra haragodat? Talán hűtlennek találtál tisztségércben? Állíts csak újból próbára és lásd, vajon méltatlant választottál-e az egyházi szolgálatra?”
Nem, ezért nem utasíthatja őt vissza a püspök! De miért nem szól akkor? Sírva panaszkodik tovább: „Eddig mindig rám bíztad Krisztus vérének kiosztását. Ma sajnálnád tőlem azt a dicsőséget, hogy véremet a tieddel együtt onthassam?!”
Hosszú az út a börtönig. S Lőrinc diakónus addig érvel, addig siránkozik, míg megszólal a pápa. Nyugtatás, biztatás a szava: „Fiam, nem hagylak el. Rád még nehezebb küzdelem, teljesebb korona vár. Látod, engem, gyönge öreget kímélnek majd. A te győzelmed dicsőségesebb lesz. Ne sírj! Három nap múlva követni fogsz.”
S hogy egészen megnyugtassa, még egy szolgálatot bízott rá – az utolsót: diakónusi szolgálatot. Hadd lássa, hogy igazán megbecsüli, feddhetetlennek találja eddigi szolgálatát az oltár körül. Halkan, hogy a kísérők ne hallják, adott utasítást: Szét kell osztani az egyház vagyonát a szegények között. Mert az ő örökségük az. Ne jusson a pogányok kezére!
Augusztus hatodikán volt ez.
Lőrinc már nem siránkozott. Siránkozásnál, de még a vértanúság pálmájánál is előbbrevaló a jó diakónusnál a szolgálatot teljesíteni. Egész éjjel munkában van. A szegények, özvegyek, árvák, nyomorékok után jár s kiosztja az egyház pénzét. Azután ékszerészekkel tárgyal. Eladja az arany, ezüst kincseket s újra kezdi útját a nép között.
A reggel már az ítélet helyén találja, hogy búcsút vehessen a vértanúktól. Elővezetik a pápát. Újra feltámad benne a ragaszkodó szeretet és már messziről kiáltja: „Ne hagyj el, atyám!”
És elcsuklik szava a sírástól. De mindjárt eszébe jut, hogy szolgálatban áll, végzett munkájáról kell jelentést tenni. „Mindent teljesítettem, amit parancsoltál: a rámbízott kincséket kiosztottam”.
Nagy buzgóságában nem is gondol arra, hogy avatatlan fülek is meghallhatják. Hangos szóval kiált.
Hippolitus tribunus meghallotta s rögtön őrizetbe vétette az ifjút.
Lőrinc itt is diakónusnak bizonyult: a betegek segítőjének, az evangélium hirdetőjének, térítőnek, keresztelőnek. Volt az őrizetbe vettek közt egy Lucillus nevű vak. S mikor az panaszkodni kezdett vaksága miatt, nagy bizalommal vigasztalta: „Higgy az Isten Fiában, a mi Urunk Jézus Krisztusban és. keresztelkedjél meg. Meglásd, visszakapod szemed világát.”
Fölbátorodott erre a vak: „Régóta szeretnék én már Jézus Krisztus nevében megkeresztelkedni”.
Rövid katechézis után teljesedett kívánsága. S keresztelés közben megnyílt a szeme.
Hamar híre terjedt a csodának, és valahány vak csak hozzáférhetett Szent Lőrinchez az őrségen, mind kérte, segítsen rajta. És ő imádkozott fölöttük, érintette szemüket: és mindnyájan láttak. Megrendülve tapasztalta Hippolitus a sok csodát. Ép szemmel is vak volt eddig. Most látóvá lett. Rövid tanítás után ő is megkeresztelkedett.
Mindez a dolog fülébe jutott a városprefektusnak. A kincsekről szóló beszéd is.
Augusztus 8-án reggel maga elé vezettette hát Lőrincet. És szólt hozzá: „Ti keresztények tele kiabáljátok a világot, hogy nagyon keményen bánunk veletek. Most azonban szó se essék kínzásról és vértanúságról! Csak – amint hivatalomhoz is illik – egy szelíd és jóindulatú kérdésemre szeretnék választ kapni … Mondd csak, mit tudnál a hazának áldozni egyházatok fölöslegeiből? A császár háborúba keveredett a perzsákkal és pénzforrásai kiapadtak. Rólatok pedig tudott dolog, hogy aranyedényeket használtok áldozataitoknál és a szentelt bort ezüst serlegből isszátok. Még viaszgyertyáitok is arany gyertyatartókon égnek. És úgy tudom, hogy a ti Istenetek, akit a zsidók keresztrefeszítettek, azt tanította, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré. És ha nem csalódom, ő maga is szegényen élt és nektek is a szegénységet ajánlotta. Semmi akadálya hát, hogy kezemhez juttassátok kincseiteket. Annál gazdagabbak lesztek jócselekedetekben”.
Szent Lőrinc szíve összeszorul erre a beszédre. Minden szó méreg és álnokság; az igazságtalanságokat, a vértanuk kínjait idézi. Azokét is, akik most mentek előre. De ő is ért a római diplomácia nyelvén s tudja magát fegyelmezni: „Van egynémely kincse a mi egyházunknak. Még tán különbek is, mint amikkel a császár rendelkezik. Ha adsz néhány napot, hogy kissé rendezzem őket, semmi akadálya, hogy a legjavát megmutassam neked”.
Szívesörömest ad a prefektus három napot. Övé lesznek a keresztények legendás hírű kincsei! A szent diakónus pedig megy, hogy beváltsa szavát. Ismeri az egyház kincseinek rejtekhelyét. Ő sáfárkodott velük. Összeszedi most mind, akikbe az egyháza vagyonát fektette: a magukkal tehetetlen öregeket, vakokat, némákat, bénákat, poklosokat. Úgy kell hozni a legtöbbjét. Azután jönnek az özvegyek, árvák és a szüzek.
A haladék szinte nem is elég, hogy valamennyit összehívja a hír. De azért harmadnapra, augusztus tizedikére együtt van a hatalmas sereg. A Szent hívja a prefektust, nézze meg. Csodálkozva látja a nagy úr a sokadalmat, és türelmetlenül érdeklődik a kincsek után. Lőrinc rámutat a seregre a jó sáfár büszkeségével: „Itt vannak! Örök kincsek. Nem apadnak el. Könnyen megtalálhatók, mégis bajos dolog elrabolni őket”.
És mikor a prefektus dühösen tiltakozik az ilyen komédia ellen és fenyegetőzve követeli azokat a kincseket, amikre ő vágyakozik: tovább folytatja a diakónus. De már nem a római diplomata nyelvén.
Most a Krisztus szolgája beszél. Szavában az van, amint az evangélium értékeli az embert, az életet, a kincseket:
„Tudd meg, hogy az arany, amit olyan mohón követelsz, csak megvetendő holt érc, gaztettek és bűnök forrása. Az igazi arany az a világosság, amiben ezek a szegények járnak. Testük gyengeségében, türelemmel viselt szenvedésükben van a kincsük. Ezek nem ismerik a bűnt és a szenvedélyeket – az ember igazi betegségeit, amik rontják és gyalázatba taszítják a gazdagokat és hatalmasokat. Bennük van az egyház kincse, amit meg akartam mutatni neked. Ezek a mi aranyunk, ezüstünk. Gyöngyeink és drágaköveink pedig a szüzek és özvegyek. Istennek szentelték magukat mind, miattuk néz az igaz Isten tetszéssel az ő egyházára. Ha kincsek kellenek, vedd át őket: gondoskodj róluk atyai szívvel!”
Vége lett a prefektusi hivatalhoz illő „szelíd jóindulatnak”. Meglakolsz ezért a csúfságért! hörögte. „Tudom, hogy keresed a halált. De másként jön rád, mint vártad!”
A sértett gőg találékony. De minden erőlködése csak arra jó, hogy teljesedjék a pápa ígérete: Rád nehezebb harc, teljesebb korona vár. Először megostorozzák Szent Lőrincet, azután kínpadra vonják. A legrettenetesebb kínok között is így fohászkodott szíve egész szeretetével: „Áldott légy Uram, Istenem, hogy ennyire könyörületes vagy méltatlan szolgád iránt. Add kegyelmedet, hogy a jelenlevők láthassák: nem hagyod el szolgáidat, megvigasztalod őket a veszedelem idején”.
Erre jött az Úr angyala és letörülte a verítéket homlokáról, a vért sebeiről. S mikor a prefektus azzal fenyegette, hogy egész éjjel a kínpadon sanyargatja, felkiáltott: „Az én éjszakám sötétséget nem ismer; ott minden nappali fényárban úszik”.
Azután egy rostélyra fektették. Alája égő parazsat tettek. Lángra lobbanni nem engedték, hogy tovább tartson a kínzás. Mikor már egy darabig mozdulatlanul feküdt a parázs fölött, vidáman szólt a prefektusnak: „Most már megfordíthatnál. Ez az oldalam eléggé megsült”. Megtették. Később ismét szólt: „Már egészen megsültem. Akár ehetsz is belőlem”.
Mikor a bíró tehetetlen dühében csak átkozódott, Szent Lőrinc az égre emelte szemét és imádkozott. Könnyei végigfolytak az arcán (A Lőrinc-nap táján hulló csillagok: Szent Lőrinc könnyei). Nem magát siratta: Róma megtérését kérte az Úrtól. Egyre halkabb lett a hangja. De imádkozott végig. Míg lelke el nem szállt, hogy az örökkévalóság halhatatlan királya előtt fejezze be közbenjárását.
És még ugyanazon a napon megtért százhetvenöt katona.
A szenátorok közül is többen keresztényekké lettek ott helyben. Ezek vitték vállukon a vértanú testét a falakon kívül, Tivoli felé s eltemették.
Nagy Konstantin császár templomot épített sírja fölé, mely Róma hét főtemplomának egyike lett. Egy temploma a pápai könyvtár mellett épült. Ezért Lőrinc a könyvek és könyvtárak védőszentje. Dicsősége és tisztelete gyorsan elterjedt az egész Egyházban és csorbítatlanul ragyog mindmáig.
Az üldözést rendelő Valérián császár pedig a perzsa háborúban fogságba került. Császári ruhában tartotta a hátát zsámolyul Sápur perzsa királynak, valahányszor az lovára szállt.
„Istenünk, a te szereteted tüze Szent Lőrincet hűségessé tette a szolgálatban, és dicsőségessé a vértanúságban. Add, hogy szeressük, amit ő szeretett, és váltsuk tettekre, amit tanított. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.” Amen.
NAPI IMA
MINDEN REGGEL IMÁDKOZZUNK HÁROM ÜDVÖZLÉGYET MENNYEI ÉDESANYÁNKHOZ!
Mária, anyám, a hatalomnál fogva, melyet a mennyei Atya adott neked, őrizz meg engem a mai napon a halálos bűntől. Üdvözlégy…
Mária, anyám, a bölcsességért, amit Szent Fiad adott neked, őrizz meg engem a mai napon a halálos bűntől. Üdvözlégy…
Mária, anyám, a tökéletes szeretetért, amellyel a Szentlélek eltöltött téged, őrizz meg engem a mai napon a halálos bűntől. Üdvözlégy…
Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek. Miképpen kezdetben vala, most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámen.
Ima a Szentlélek vezetéséért
Uram, átadom Neked életemet. Szívemből megbocsátok mindenkinek, aki életem folyamán megbántott.
Hálát adok mindenért, ami történt velem. Minden ajándékodat megköszönöm, Uram.
Hálát adok a szenvedésekért és a rossz napokért is, mert irgalmad és jóságod mindent javamra fordított.
Kérlek Uram, add nekem Szentlelkedet!
Add, hogy fölismerjem mindig Lelked vezetését, és készséges szívvel engedelmeskedjek neki!
Vegyél el belőlem minden bizalmatlanságot és félelmet, és add, hogy gyermeki szívvel egészen Rád hagyatkozzam!
Rád bízom életemet, halálomat és minden javamat.
Add meg nekem, Uram azokat a lelki adományokat, amelyekkel szolgálhatlak Téged ezután!
Fölajánlom Neked képességeimet és körülményeimet, odaadom minden kívánságomat és vágyamat.
Kérlek, légy Ura életemnek és változtasd át szívemet olyanná, amilyenné öröktől fogva eltervezted!
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen.