„A legsúlyosabb terhet testvérkéz rakja az ember vállaira” (Prohászka).
„Péter, Péter! Íme a sátán kikért titeket magának, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én könyörögtem érted, hogy meg ne fogyatkozzék hited” (Luk 22,31-32).
„Uram, kész vagyok veled a halálba is menni” (Luk 22,33).
Született 1205-ben vagy 1206-ban Veronában, Felső-Olaszországban. Gyermekkora abba az időbe esik, amikor a pápaság hatalma III. Ince (1198-1216) alatt addig és azóta nem látott arányokban bontakozott ki. A ragyogó fényben azonban annál sötétebbek az árnyékok.
Éppen Felső-Olaszországot erősen megmételyezték sötét eretnekek, kik magukat katharusoknak, tisztáknak vagy patarénusoknak nevezték, s azt tanították, hogy az Isten teremtette szép világ szennyezett és bűnös, s az emberek mind fertőzöttek, csak ők tiszták. Péter szülői és egész rokonsága is ezek közé tartoztak
Apja jobb nevelést akart biztosítani a tehetséges fiúnak s azért katharus iskola hiányában kénytelen volt őt katolikus tanítóra bízni. Az iskolából hazatérő Pétertől egy alkalommal megkérdezte nagybátyja, mit tanult.
Az alig hétéves fiú az apostoli hitvallást kezdte mondani: „Hiszek Istenben,… mennynek és földnek teremtőjében”.
Ez nem tetszett a katharusnak. Hisz szerintük a világot nem Isten teremtette, hanem az ördög alkotta. Próbálta kijavítani Pétert, de az teljes meggyőződéssel kitartott amellett, amit az iskolában tanult.
Ez megdöbbentette. Elmondta az esetet a fiú apjának s kérte, vegye ki ebből az iskolából, mert ez a fiú egyszer még le találja rombolni szülei és rokonai vallását. Péter tényleg nem fejezhette be veronai iskoláját. Ez azonban nem változtatott katolikus hitén.
Néhány évre rá apja a híres bolognai egyetemre küldte. Itt ismerkedett meg a fiatal Domonkos-renddel s 15-16 éves korában tagjai közé lépett. Beöltözése még Szent Domonkos halála (1221. aug. 6) előtt történt, rendi neveltetése és tanulmányainak végzése pedig a rendalapító sírja közelében folyt le.
Az ifjú szerzetes fogékony lelkére a legelevenebb erővel hatott rendi atyjának élete, példája és apostolkodása. Égett a vágytól, hogy „a hit előharcosa s a világ igaz világossága” váljék belőle úgy, amint ezt az uralkodó pápának, III. Honoriusnak (1216-27) a rendet megerősítő 1216-os bullája óhajtotta. Főiskolai tanulmányainak elvégzése és fölszentelése után egész fiatalon egyházi szónoknak nevezték ki. A legnagyobb sikerrel kezdte meg apostoli munkáját s küzdelmét az eretnekség ellen Lombardiában, Toszkánában és Ankonában.
Isten azonban gondoskodott róla, hogy a sikerek el ne szédítsék. Saját rendi testvérei vádolták be, hogy súlyos fegyelemsértéseket követett el: cellájába idegeneket, sőt nőket bocsátott be. Ez a vád csúnya rágalom volt. Azonban Péter olyan elfogódottan védekezett, hogy elöljárói bűnösnek gondolták. Megfosztották a hitszónoklástól s büntetésből az ankonai tartományban fekvő Jési városka rendházába küldték.
„A legsúlyosabb terhet testvérkéz rakja az ember vállaira” (Prohászka).
Érezte ezt szentünk is. A feszület elé térdelt s könnyek közt panaszolta a rajta esett igazságtalanságot. Feleletül hallotta az Úr szavát: „És én, Péter, mit tettem én?” Megértette a szót s a keresztrefeszítettre gondolva, zokszó nélkül viselte az igazságtalan megalázást. Ártatlansága rövid időn belül kiderült, s visszatérhetett régi működési körébe.
Az idők ugyancsak nehezek voltak. Működésének javarésze IX. Gergely (1127-41) és utódja, IV. Ince (1243-54) pápák alatt folyt le, akik a tehetséges, de egyházellenes és cinikus II. Frigyes császárral (+ 1250) kénytelenek voltak megvívni a középkori pápaság és császárság legnagyobb, de egyúttal legszomorúbb küzdelmét. Itália politikailag teljesen meg volt osztva: a welfek az Egyház és Itália szabadságáért küzdöttek, a ghibellinek pedig mind Itáliában, mind az Egyházban biztosítani akarták a császár hatalmát.
Az áldatlan politikai megoszlás és a társadalmi osztályok közt tátongó egyenlőtlenség jó talaj volt az újmanicheizmusnak. Nem egyszer a ghibellinek nyíltan is kedveztek az eretnekségnek. A domonkosok hűségesen kitartottak a pápa mellett, s ezért nehéz napok virradtak rájuk különösen IV. Ince alatt. De azért bátran folytatták a küzdelmet az eretnekség ellen, különösen amikor 1233 óta az ő kezelésükbe került a hit tisztaságának biztosítására 1229-ben alapított inkvizíció. Ebben a nagy munkában Péter derekasan kivette részét.
Szent lelkesedéssel küzdött rendje jelszava: veritas ( = igazság) értelmében a katolikus igazságért. Kiváló szónoki tehetség volt, emellett bátor és kemény, mint a kősziklát jelentő neve, s hegyeket áthelyező evangéliumi bizalom élt benne Isten iránt. Nem egyszer ajánlotta föl az eretnekeknek, hogy a katolikus hit igazságának bizonyítására szívesen ugrik bele a tűzbe, ha ezt ők is megteszik vele. Egyéni kiválóságai és az a sok csoda, amelyet hű szolgája által véghezvitt az Úr, nagy sikereket és népszerűséget biztosítottak neki.
Rengeteg bűnöst és eretneket térített meg. Egy prédikációja alkalmával, amikor a tüzes lombardiai nap ugyancsak ontatta a hallgatóságra a forróságot, az egyik eretnek hetykén odakiáltotta: „Csinálj árnyékot!” Péter imádkozott s nemsokára jótékony felhő védelme alatt hallgatta tovább a beszédet a megdöbbent nép. Ha megjelent valahol prédikálni, olyan nagy tömegek sereglettek össze, s annyira hozzá akart férkőzni mindenki, hogy hordozható széken vitték a tömegen keresztül, nehogy agyonnyomják. Nem egy város kapujánál ünnepélyes körmenettel és zenével fogadták. De azért mindenütt ott leselkedett az eretnekek gyilkolni kész tőre is.
A sok hitvita és az eretnekséggel való szükségszerű foglalkozás egy alkalommal hitellenes kísértésbe keverte az annyira erőshitű Pétert is.
Kétségbeesve borult le Szűz Mária képe elé s kérte Istent, távolítsa el tőle a veszedelmes kísértést.
Erre szózatot hallott, azt, amelyet valamikor az Úr Szent Péter apostolhoz intézett:
„Péter, Péter! Íme a sátán kikért titeket magának, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én könyörögtem érted, hogy meg ne fogyatkozzék hited” (Luk 22,31-32).
A kísértés megszűnt, szentünk Péter apostol elszántságával mondta: „Uram, kész vagyok veled a halálba is menni” (Luk 22,33).
Meg is tette.
IX. Gergely 1234-ben kinevezte őt Milánó inkvizítorává.
A legnagyobb nehézségek ellenére is keresztül tudta vinni, hogy a város a pápának az eretnekség megszüntetésére irányuló intézkedéseit törvényei közé iktatta. Nevezetes volt 1243. évi firenzei szereplése is. Toszkána fővárosának élén patarénus podeszta állott, aki az eretnek püspökkel karöltve akarta megfojtani a kereszténységet a virágok városában. Péter erre „Szűz Mária serege” néven valóságos kereszteshadat toborzott össze a katolikusokból. Kereszttel ékesített zászló alatt ott sorakozott a fehérruhás fővezér körül a sereg a Santa Maria Novella piacán s megütközött az eretnek katonákkal. A katolikusok győztek, a katharusokat kiűzték a városból s a diadal emlékére keresztet állítottak föl.
Összeköttetésben állott a szervitarend alapítóival is (ünnepük febr. 12). Részben az ő nagy tekintélyének és közbenjárásának volt köszönhető, hogy a kezdődő rend föl nem oszlott s hogy IV. Ince megerősítette. Veronai Szent Péter, aki később a domonkos rend első vértanúja lett, ajánlotta nekik, hogy vegyék föl a Szűz Mária társasága, Szűz Mária szolgái (Ordo Servorum Mariae) megnevezést. Innen származik a szervita elnevezés. Firenzében 1245-től bizonyítható okmányszerűen e név. Szent Ágoston reguláit fogadták el, és fekete rendi ruhát választottak maguknak.
A társulást a firenzei püspök, majd 1249-ben Capocci bíboros, Toscana pápai legátusa ismerte el és hagyta jóvá. A szervita rend 1255-ben nyerte el a végleges pápai jóváhagyást. Ilyen eredmények után 1251 jún. 13-i keltezéssel írást kapott magától IV. Incétől. Kinevezte Pétert Felső-olaszország inkvizítorává s fölhatalmazta, hogy akik nem hajlandók alávetni magukat az Egyháznak, azokkal szemben igénybeveheti a világi karhatalmat is. Az őszintén megtérőket vegye vissza az Egyházba. Amely város vagy magas személyiség akadályokat gördít e munka elé, azzal szemben az Egyház igénybe fogja venni a királyok és más keresztesek fegyverét.
Ennek a nagy fölhatalmazásnak erejében azonban nem sokáig munkálkodhatott szentünk. 1252 virágvasárnapján (márc. 24) még Milánóban prédikált tízezernyi tömeg előtt. Akkor is megmondotta, mint annyiszor máskor, hogy az eretnekek kioltják életét. A beszéd után hazament Komóba, ahol prior volt. Két hét sem telt bele, jövendölése valóra vált, s meghallgatást nyert imádsága, amelyet minden miséjében az úrfelmutatáskor az oltárra szállott Isten előtt ismételt: meghalhatott a hitéért.
Április 6-án a beteges prior, aki évek óta váltólázban szenvedett, Domonkos testvér kíséretében újra Milánóba indult. Útközben az eretnekektől 40 ezüstön fölbérelt gyilkos hátulról orozva fejszével fejbevágta. A seb halálos volt. A szent minden erejét összeszedve annak a Credonak (Hiszekegy) mondásához fogott, amelyet már gyermekkorában oly elszántan védett s amelynek diadaláért egész életén át dolgozott.
Amikor már nem győzte szóval, vérébe mártott ujjal írta a földre: „Hiszek egy Istenben… mennynek és földnek teremtőjében”.
Amikor Carin – így hívták a gyilkost – észrevette, hogy Péterben van még élet, késsel oldalba szúrta. A vértanú testét Milánóba vitték s a domonkosok templomában temették el. A gyilkos is nemsokára megkerült. Halálbüntetése előtt azonban sikerült neki a milánói börtönből Forliba menekülnie, ahol később abba a rendbe lépett, amelynek nagy fiát a vértanúság koronájához juttatta. Mint dolgozó testvér teljes bűnbánatban fejezte be életét.
IV. Ince pápa már 1253 márc. 24-én a perugiai domonkos templomtéren a szentek sorába iktatta Pétert. Minthogy vértanúságának napja többször ütközik a húsvéttal, ünnepéül a mai napot rendelte. A legősibb domonkos rendházak és templomok falán nem egy középkori nagy művész freskója örökítette meg Petrus martyr-nak életét, alakját, halálát. Különösen nagy kegyelettel és csodálattal övezte körül személyét rendtársa, a jámbor nagy festő, boldog Fra Giovanni Angelico (+ 1455).
Istenünk, te vagy a hit forrása és védője, aki Veronai Szent Péternek a hit megvallásában való állhatatosságáért megadtad a vértanúság jutalmát, add, hogy mi is megvalljuk a hitet szóval és cselekedettel és elnyerjük lelkünk üdvösségét. Krisztus, a mi Urunk által.
NAPI IMÁK
Szalézi Szent Ferenc imája Szent Józsefhez
Dicsőséges Szent József, Mária Jegyese,
Jézus Szíve és Mária Szeplőtelen Szíve által kérünk,
Részesíts minket atyai oltalmadban!
Te, akinek hatalma minden szükségletünkre kiterjed,
És akinek a leglehetetlenebb dolgok is lehetségesek,
Nyisd ki atyai szemed és tekints gyermekeid érdekeire.
Ránk nehezedő gyötrelmünkben
Bizalommal fordulunk hozzád.
Méltóztass szerető oltalmadba venni,
Fontos és nehéz szükségletünket,
Ami annyira nyomaszt minket:
(itt említsük szükségletünket)
Add, hogy ezek boldog elnyerése Isten dicsőségére
És jámbor szolgáid javára váljon.
Ó, szeretetreméltó József, kit sohasem szólítunk hiába,
Te, kiben Isten oly nagyon megbízik, hogy azt mondhatjuk:
„A Mennyben József inkább parancsol, mint kér”,
Gyöngéd atya, imádkozz értünk Jézushoz és Máriához.
Légy szószólónk Isteni Fiadnál,
Akinek itt a földön figyelmes, szerető nevelője
És hűséges oltalmazója voltál.
Légy szószólónk Máriánál,
Kinek szerető és gyöngéden szeretett Jegyese voltál.
Növelje dicsőségedet, hogy meghallgatásra lel
Nehéz kérésünk, melyet most Rád bízunk.
Hisszük, igen, hisszük, hogy meghallgatod
Kívánságunkat, és megszabadítasz
Mindattól a nélkülözéstől és keserűségtől,
Amely lelkünket elárasztja.
Szilárdan bízunk abban is,
Hogy semmit sem vonsz meg a hozzád könyörgőktől.
Mi, akik alázattal borulunk lábaidhoz,
Drága Szent József, esedezve kérünk,
Könyörülj meg sóhajtásainkon és könnyeinken.
Borítsd ránk irgalmad köpenyét,
És áldj meg minket. Amen.