A történelem is felemeli tanúskodó szavát az Eucharisztiában való hit ősisége mellett. Ott vannak a katakombák! Falaikról könnyűszerrel le lehet olvasni az egész katolikus teológiát, mely ma is ugyanaz lényegében, ami volt az első keresztény időkben. Így nyilvánvalóan az Oltáriszentséget jelképezi közvetlenül a víz színe alatt úszó hal (Krisztus szokott szimbóluma), mely hátán – a víz színe felett – kenyereskosarat s vörös folyadékkal telt serleget hord. Mily szépen s elmésen juttatja kifejezésre e kép, hogy mi ugyan az Eucharisztiában kenyeret s bort érzékelünk, de e színek alatt Krisztus rejtőzködik. Másutt megint az Úr Jézust látjuk a kánai menyegzőn, amint botjával a vizesedényekre s kenyereskosárra mutat. A kapcsolat s helyzet világosan az Oltáriszentségre céloz. De meg mit jelentene a katakombákban található számos oltár?
Az első keresztények hitét az Oltáriszentség titkában világosan bizonyítja a róluk szállongó hír is, hogy ők titkos összejöveteleik alkalmával emberhúst esznek s e célból gyermekeket gyilkolnak. Ezt a mende-mondát az ellenséges érzületű zsidók s a hittől elpártolt Simon bűbájos terjesztették s megerősítette némely gyenge keresztény vallomása, ki a szörnyű kínzatás közben végre elismerte, hogy csakugyan testet evett s vért ivott a keresztény istentiszteleten. Kapóra jött ez a pogány állami hatalomnak, mely a kereszténység gyökeres kiirtását tűzte ki célul és sűrűn emeli az elfogott keresztények ellen ezt a vádat. A 90 éves Photinus (†177) erre nézve a bíróság előtt azt vallja: „Mi emberhúst nem eszünk, gyermekeket nem ölünk”. A szent titkot azonban el nem árulta s nem dobta a gyöngyöt a sertések elé. Billias keresztény rabnővel együtt végezték ki.
Ugyane titok miatt napestig kínzott Blandina szűz pedig szüntelen csak azt hajtogatja: „Én keresztény vagyok. Nálunk semmi meg nem engedett sem történik”. Ha keresztény őseink nem hitték volna, hogy az Eucharisztiában Krisztus valóságos testét s vérét élvezik, mi indította volna őket arra, hogy e titok miatt a legborzasztóbb halált szenvedjék? Egyszerűen kijelentették volna, hogy mi közönséges kenyeret s bort élvezünk a testvériség ápolására. Ámde ők inkább gyötrődtek, semhogy hitüket Krisztus valóságos jelenlétében megtagadták volna. De egyébként is – tekintve a keresztények példás életét – az egész vád s rágalom sem keletkezett volna, ha az Oltáriszentségnek kiszivárgott s félremagyarázott hite nem szolgált volna alapul.
Munkánk szerény keretei nem engedik meg, hogy több bizonyságot is felsoroljunk. Kötetekre menne. De az elmondottak is igazolják, hogy az Eucharisztiának katolikus értelemben vett hite csakoly régi, mint maga a kereszténység s mily méltatlanul vette fel – már csak e szempontból is – a XVI-ik század vallási forradalma a „reformáció” nevet. Reformáció ugyanis annyit tesz, mint az eredeti, ősi forma, hit visszaállítása. Az apostolok egyháza, a katakombák egyháza, sőt az egész keresztény középkor nem vállal semmi közösséget a „reformációval” s visszautasítja azt, mint a féltékenyen őrzött hitletétemény (depositum fidei) elleni merényletet. És ha a hippói lángész, Ágoston feltámadna, azzal cáfolná a protestánsokat, mint amit a korbeli eretnekeknek szemükre hányt: „Nagyon későn jöttetek, túlfiatalok vagytok, hogy igazatok lehessen”.
Ez a gondolat volt az, amely a múlt század derekán több jámbor anglikán tudóst arra bírt, hogy a katolikus Egyházba visszatérjenek. Ezek, mint Newmann, Manning, Wilberforce, Palmer, hogy a hivatalos protestáns államegyház bomlásának okait inkább megismerjék s a további romlásnak gátat vessenek, azokat a forrásokat, szellemet kezdték tanulmányozni, amelyekből az ősi egyház életerejét meríté. Ez a tanulmány az isteni kegyelemmel párosulva rávezette őket annak felismerésére, hogy a reformáció voltaképp deformáció, vagyis eltérés az ősi hittől, amelyet teljes épségében egyedül a katolikus Egyház birtokol. Ebből az ún. oxfordi mozgalomból származik magában az angol egyházban a „ritualista” irányzat, mely a külsőségekben, a rítusban a katolikus Egyházhoz már majdnem egészen visszatért s egyengeti a teljes egyesülés útjait. Az angol papság tekintélyes része a ritualizmus híve.