Vegyük Szent Pál leírását, aki – mint maga mondja – nem az apostoloktól, hanem jóval később, egyenesen magától Krisztustól vette tanítását. „Mert én az Úrtól vettem – mond ő –, amit át is adtam nektek, hogy az Úr Jézus, amely éjjel elárultaték, vevé a kenyeret és hálát adván megszegé és mondá: Vegyétek és egyétek: Ez az én testem, mely érettetek adatik; ezt cselekedjetek az én emlékezetemre. Hasonlóképpen a kelyhet is, minekutána vacsorált, mondván: Ez a kehely az újszövetség az én véremben; ezt cselekedjetek, valahányszor isszátok, az én emlékezetemre. Mert valahányszor eszitek e kenyeret és isszátok e kelyhet; az Úr halálát hirdetitek, amíg eljő. Aki tehát méltatlanul eszi e kenyeret és issza az Úr kelyhet, vétkezik az Úr teste és vére ellen… ítéletet eszik és iszik magának, meg nem különböztetvén az Úr testét.” (1Kor 11,23–29)
Ezeknek az igéknek más, mint szószerinti, katolikus értelmük nem lehet. Krisztus végrendeletet csinál az utolsó vacsorán. Ilyenkor világosan, határozottan szoktunk beszélni s a hagyományozott dolgokat valóságban s nem képletesen értjük. Hiszen megköszönné a gyermek, ha a neki örökségben jutott háznak vagy villának puszta képével, tervrajzával kellene beérnie! Hozzá kell vennünk még azt is, hogy Urunk szavait tanulatlan halászemberekhez intézte, kik nem ritkán egyszerű hasonlatait is félreértették. Tehát ha beszéde csupán képletes, kötelessége lett volna ezt előttük kimagyarázni. Különben ő a felelős azért, hogy az Egyház ezredéveken át – az ő szavai után indulva – rút bálványimádásban él s kenyeret s bort imád. Megengedhette ezt a botrányt az, ki mindent előre látott s ki megígérte, hogy Egyházával marad s azon a pokol kapui sem fognak erőt venni? … Az Úr nem magyaráz semmit, hiszen szava minden józaneszű emberre nézve teljesen világos. Az apostolok sem magyaráznak semmit, amit különben gyakorta megtettek, ha attól féltek, hogy félreértik őket. Fogadjuk tehát az Üdvözítő ajkáról s az apostolok tanúságából gyermekded, egyszerű, hódoló hittel az Eucharisztiát megalapító igéket, amelyekről maga Melanchton, a reformáció egyik oszlopos tagja, kénytelen-kelletlen beismerte, hogy „tündöklők, mint a villám s a megrettent elmének nincsen ellenük szava”.