A XVI. század reformátorai s minden idők eretnekeivel szemben a tridenti szent zsinat ünnepélyesen kihirdette: „Aki tagadja, hogy a legszentebb Eucharisztia szentségében a mi Urunk Jézus Krisztus teste s vére lelkével s istenségével – tehát az egész Krisztus igazán, valóságban s lényegileg jelen van s azt állítja, hogy ott csak jelben, képben vagy erejével van, legyen az Egyházból kiközösítve”.
Ez tehát az ősi katolikus tévmentes tan, melyet Krisztustól s az apostoloktól átvettünk s Egyházunk ezredéven át háborítatlanul birtokolt. Hisszük s valljuk, hogy az Oltáriszentségben Krisztus igazán van jelen. Tehát igazi testét s vérét bírjuk abban, azt a testet-vért, amely az apostoli hitvallás szerint született Szűz Máriától, kínzatott s megfeszíttetett stb. Valóságban van jelen e test s vér az Eucharisztiában. Nemcsak a hit vagy a képzelődés helyezi abba, mint ahogy az álmodó vagy lázbeteg szokott maga előtt személyeket látni. Jelen van pedig lényegesen az egész Krisztus s pedig mindkét szín alatt külön-külön is. Tehát mind a két szín alatt ott van mindaz, ami csak Krisztust azzá tette s azzá teszi ma az égben, ami. Krisztus ugyanis isteni személy, akinek két természete van: isteni s emberi. Mint embernek van teste s lelke. Testében vannak lényeges alkotóelemek, kezek, fej, szív stb. A lelkében emlékezés, értelem s akarat. Mindez tehát jelen van mindkét szín alatt, külön-külön, annál is inkább, mert az eleven, személyes Krisztust, főleg mostani dicsőült állapotában, testre s vérre, emberségre s istenségre szétszaggatni nem lehet. A történeti Krisztus maga van tehát ott s pedig elevenen, öntudatosan, mint ahogy mi térdelünk előtte, de – szentségi állapotban. Nem a kenyérrel-borral együtt, nem a kenyérben, borban vagy a kenyér s bor által – ahogy ezt a protestáns Nagy Káté tanítja –, hanem a kenyér s bor színe alatt, a kenyér s bor helyébe lépve, amelyekből csakis az marad meg, ami külső érzékeink alá esik s azokat – mondhatnók – megcsalja. Megmarad tehát a kenyér s bor színe, íze, szaga, súlya s halmazállapota anélkül, hogy ott mákszemnyi kenyér s bor volna. Erről azonban annak helyén még szólni fogunk.