Kilenc hosszú század pergett le az Anyaszentegyház dicső történetében és nem akadt eretnekség, mely hitünknek ezt az egyik alaptételét, Jézus Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben egyenesen megtámadta volna. Az első századok eretnekei, nevezetesen a dokéták minden anyagot a rossztól származtattak s így a történelmi Krisztusnak is csak látszólagos testet tulajdonítottak. Következetesen a szentségi test valóságát is tagadniok kellett volna. De nem merték tenni. Hasonló következetlenségbe estek a gnosztikusok és manicheusok is, kikkel szemben már Szent Ignác vértanú s Szent Ireneus oly talpraesetten forgatják a hitvédelem fegyvereit.
Az ötödik században fellépő nesztorián-eretnekség Szűz Máriának istenanyai méltóságát tagadta s tőle csupán az örök Igétől elválasztott embert származtatta. Ha levonja téves tana következményeit, a katolikus értelemben vett átlényegülést ugyancsak tagadnia kellett volna. De a meggyökeresedett hit épségét e pontban nem merte érinteni. Inkább eltűrte a következetlenség vádját, melyet a katolikus ellenfelek szemére is hánytak.
A kilencedik századtól fogva azonban fokozott mérvben fordul a figyelem az Eucharisztia teológiája felé. Paschasius Radbertus corbiei szerzetes (831) vaskos és szinte sértő kifejezésekkel hangsúlyozza a történeti és szentségi Krisztusnak (egyébként senkitől sem tagadott) teljes azonosságát. Túlzásaival feledni látszott az Úr igéit: „A szellem az, mi megelevenít, a test nem használ semmit” (Jn 6,64).
Ennek az iránynak feltétlenül ellenáramlatot kellett kiváltania. Paschasius rendtársai, mint Ratvamnus és Hrabanus Maurus felveszik vele a tudományos harcot. Nevezetesen pedig a tudós Scotus Erigena (860) támad ellene, aki viszont annyira szellemiesíti Krisztus valóságos jelenlétét a színek alatt, hogy sokan írásában annak tagadását vélték felfedezni. Ettől a merénylettől azonban ő távol állott.
Mindeddig tehát nem a valóságos jelenlétről, hanem legfeljebb annak módjáról folyt a vita.