Az alázatosság – úgymond Szent Bernát – alapja és megőrzője a többi erényeknek és joggal, mert alázatosság nélkül egyetlen más erény sem foglalhat helyet a lélekben. Bírjon bár egy lélek minden erényt, ezek mind elpusztulnak, mihelyt az alázatosság kivesz belőle. „Isten olyannyira kedveli az alázatosságot, – így ír Szalézi Szent Ferenc Szent Chantal Johannának – hogy tüstént odasiet, ahol észreveszi.” Krisztus eljövetele előtt ez a gyönyörű és oly szükséges erény ismeretlen volt. Isten Fia jött e világra, hogy azt nekünk bemutassa, s azt akarta, hogy főként ebben igyekezzünk Őt utánozni: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.” (Mt 11,29) Mária Jézusnak első és legtökéletesebb tanítványa volt az összes erényekben, főként pedig az alázatosságban, s éppen ezzel az erényével érdemelte ki, hogy minden teremtmény fölé emeltessék. Szent Mechtildisnek kijelentetett, hogy az alázatosság volt az első erény, melyet Mária legzsengébb korától fogva különös módon gyakorolt.
A szívbeli alázatnak legelső vonása, hogy önmagunk felől lekicsinylő véleménnyel vagyunk. Mária oly csekély véleményben volt önmagát illetőleg, hogy magát senki elé sem helyezte, miként ez Szent Mechtildisnek ki volt nyilatkoztatva, bár felismerte, hogy több kegyelemben részesült, mint mások; Rupert apát pedig a Szentírás eme szavait magyarázván: „Megsebesítetted szívemet, én húgom, jegyesem, nyakad egy hajfürtével,” (Én 4,9) azt állítja, hogy a jegyes nyakának hajfürtje nem egyéb, mint Máriának önmaga felől táplált alacsony véleménye, mellyel Istennek szívét megsebezte. (In d. I. Cant 4.) A boldogságos Szűz persze nem tarthatta magát bűnösnek, mivel az alázatosság Szent Terézia szavai szerint igazságban áll, Mária pedig tudta, hogy ő Istent soha nem bántotta meg; azt is be kellett önmaga előtt ismernie, hogy Istentől több kegyelmet nyert másoknál, mivel egy alázatos szív éppen azért ismeri fel az Úrtól nyert különös kegyelmeket, hogy aztán annál inkább megalázhassa magát; Istenének hatalmáról és jóságáról bírt nagy ismerete révén azonban annál inkább megtudta becsülni az Isten Anyja a maga alacsonyságát és épp ez oknál fogva alázkodott is meg jobban másoknál. Az Énekek énekében így kiált fel a jegyessel: „Ne nézzetek úgy rám, hogy feketés vagyok, mert a nap vette el színemet!” (Én 1,5) szavakat Szent Bernát következőleg magyarázza: „Ha Istenhez közeledem, úgy találom, hogy fekete vagyok; mi onnan eredt, – fűzi hozzá a szent – mivel a boldogságos Szűz a maga semmiségét állandóan Isten fenségével hasonlította egybe.” Miként egy koldusnő se lesz büszke arra, hogy őt új ruhába öltöztették, hanem ellenkezőleg, még inkább megalázkodik jótevője előtt, mert az adomány csak szegénységét juttatja eszébe: úgy Mária is, minél több kegyelemmel halmoztatott el, annál jobban megalázkodott, mert mind e bőség csak arra emlékeztette őt, hogy minden ajándék Istentől ered. Azért is így szólt a bencésrendi Szent Erzsébethez: „Tudd meg, hogy mindenkoron igen nyomorultnak és az isteni kegyelemre méltatlannak tartottam magam.” (Ap. S. Bonav. de Vit. Christ.) Szienai Szent Bernardin szavai szerint nem volt teremtmény, ki mélyebben alázkodott volna meg, mint Mária, de nem is volt a teremtmények közt egy sem, ki nálánál jobban felmagasztaltatott volna. (T. 2. serm. 51. c. 3.)