A lábmosás, amely valószínűleg a harmadik kehely kiürítését követte, az apostolok lelkét álmélkodó, szent izgalommal töltötte el. Mi fog most következni, amire a megalázkodás ily ténye s ily hathatós figyelmeztetés a lelki tisztaságra készített elő?! A búcsúzó Jézus testamentumot csinál s mindjárt át is adja tanítványai kezébe a legnagyobb, legszentebb örökséget, amit csak Isten mindenható szeretete a világnak adhat: önönmagát az Oltáriszentségben.
A szerzés szavait három evangélista: Máté, Márk és Lukács szinte szórul-szóra azonosan közli. Szent János, aki oly nagyszerű részletességgel beszéli el az Úr Jézusnak az Eucharisz-tiára vonatkozólag Kafarnaumban tett ígéretét (Jn 6), annak megalapítását egészen elhallgatja, hacsak nem talán e néhány szóval céloz arra: „Mivel szerette övéit, kik e világon valának, mindvégig (vagy a szeretet végső határáig) szerette őket”. (Jn 13,1) Oka ennek bizonyára az, mert mikor János evangéliumát megírta, akkor már az Oltáriszentséget alapító szavak közismertek voltak s a világ számtalan oltáránál naponkint ismételték azokat.
Az alapítás szavai pedig a következők: „Midőn pedig vacsoráltak, vevé Jézus a kenyeret (hálát ada Lk 22,19), megáldá és megszegé és adá tanítványainak és mondá: Vegyétek és egyétek: ez az én testem (Mt 26,26; Mk 14,22), mely érettetek adatik. Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre. (Lk 22,19) És vévén a kelyhet, hálát ada és nekik adá, mondván: Igyatok ebből mindnyájan: mert ez az én vérem, az újszövetségé, mely sokakért (érettetek Lk 22,20) kiontatik a bűnök bocsánatára. (Mt 26,27.28; Mk 14,23) És ivának abból mindnyájan” – szövi közbe Márk (14,23).
Vegyétek, íme ez az én testem, ez az én vérem! Vegyétek! nektek adom. Egyétek s igyátok!
Ez az ajándék első tekintetre szinte megdöbbenti az embert. Szinte azt kérdezzük magunktól: hogyan? jól hallom, jól értem? De azután, ha elfogulatlanul fontolgatom a dolgot, csakhamar úgy látom, úgy érzem, hogy Jézus voltaképpen csakis azt adja, amit az ember kíván, igényel, ami természetével oly benső, nagyszerű összhangban van. Jézus is azt teszi, amit mi emberek is többé-kevésbé mindnyájan cselekszünk s pedig annál inkább, minél jobban szeretünk. Az ember is táplálja embertársát. Táplálja lelkéből, testéből és véréből. Az ember nem tudna élni, ha egy másik, nála nagyobb vagy gyengédebb nem táplálná őt a saját lényegével. Az anya gyermekét a szó szoros értelmében saját testéből, véréből táplálja az anyatej dicső alakjában. És Isten miért ne tehetné azt, amit minden anya megtesz? Az asztalnál naponkint földi táplálékot veszünk magunkhoz, mely fenntart bennünket s megója testünket a pusztulástól. Mi észellenes volna tehát abban, hogy Isten mennyei kenyeret nyújtson nekünk, gyermekeinek, mely lényünk nemesebb, halhatatlan részét táplálja s a lelki halált távol tartsa? Egyébként is, nem érezzük-e, hogy van bennünk valami isteni, ami szünös-szüntelen az igaz, a jó, a boldogság örök forrása: Isten után epedve szomjazik? Miért is ne adhatná tehát akkor magát Isten neki táplálékul? És minthogy Isten testi érzékeinkkel nem látható, nem tapintható, miért is ne adhatná magát Isten nekünk embereknek oly alakban, amely az Ő láthatatlan jelenlétének látható jele?1
Az istenileg kibővített húsvéti vacsora most már végét éri. A negyedik kelyhet az igazi áldás kelyhe, az eucharisztikus kehely helyettesíti. A nem ritkán kicsapongássá fajult epikomion helyébe pedig Jézus megható búcsúbeszéde s fenséges főpapi imája.lép. (Jn 13–16) Erre aztán Jézus tanítványaival hálákat adva, himnuszt énekelve, a nagy Hallelt zengedezve elhagyja az utolsó vacsora termét.
1 Vö. Bougaud: A kereszténység és korunk. II. 462. l.