Közelgetnek az örökre nevezetes pillanatok. Az Úr Jézus a csodák csodáját készül végrehajtani, az Eucharisztiát s vele az örök papi méltóságot megalapítani. Szinte maga is szükségét érzi, hogy előbb mélységesen megalázkodjék s tanítványainak is a szent alázatosság örökre felejthetetlen példáját s tanítását adja. De halljuk a szemtanúnak, az Isten Lelkétől ihletett Jánosnak magasztosan egyszerű elbeszélését: „Tudván Jézus, hogy eljött órája, hogy a világból az Atyához menjen, mivel szerette övéit, kik e világon valának, mindvégig szerette őket. És a vacsora végbemenvén, midőn az ördög Judásnak, az iskarioti Simon fiának szívét már megvesztegette, hogy ez elárulja őt, tudván, hogy mindent kezébe adott neki az Atya és hogy az Istentől jött ki és az Istenhez megyen, fölkele a vacsorától és letevé az ő ruháit és vévén a kendőt, átövezé magát. Azután vizet önte a medencébe és kezdé mosni a tanítványok lábait és megtörölni a kendővel, mellyel átövezve vala”.
Először Simon Péter lábaihoz borul az Úr. Ez tiltakozik. De miután értesül, hogy ez feltétele annak, hogy az Úrral része legyen, nemcsak lábára, de fejére is vizet kér. A többi tanítvány ezek után néma megilletődéssel nyújtja a mosásra lábát. És Jézus mindegyik előtt megalázza magát, még árulója előtt is. Aztán ismét leül, hogy annál nagyobb ünnepélyességgel s tekintéllyel magyarázza meg, amit művelt: „Tudjátok‑e, mit cselekedtem veletek? Ti engem mesternek és úrnak hítok és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és mester, megmostam lábaitokat, ti is tartoztok egyik a másiknak lábait megmosni. Mert példát adtam nektek, hogy amint én cselekedtem veletek, ti is úgy cselekedjetek”. (Jn 13,1–5; 12–15)