Nem szándékom e helyütt arról az érzékileg is felfogható édességről szólani, mely különben se jut rendszerint mindenkinek osztályrészül; hanem beszélni akarok a lélek amaz üdvös édes érzéséről, melyet azon felül vigasz, szeretet, öröm, bizalom és erős elhatározás is kísér, és amelyet Mária neve kelt rendesen azokban, kik azt áhítattal kiejtik. Franco apát szerint e név Mária, oly gazdag kegyelmekben, hogy Jézus legszentebb nevét kivéve nem hangozhatik el sem az égben, sem a földön még egy másik név, mely oly sok kegyelmet, reménységet és édességet szerezne a jámbor lelkek számára. „Mert – teszi hozzá – e név, Mária, olyas valami csodálatost, édeset és istenit rejt magában, hogy édes illatot áraszt szét a szívben, mely előtte szeretőleg megnyílik. A legcsodálatosabb pedig e szent névben – úgymond – abban áll, hogy tisztelői előtt mindig újnak tűnik fel, még ha ezerszer hallották is már, mert mindig újólag érzik ezt az édességet, mihelyt csak meghallják.” (De grat. Nov. Test. tr. 6.)
Ezért bizonygatta boldog Szuzó Henrik, hogy bizalma, valahányszor Mária nevét kiejtette, oly nagy arányokat öltött, s oly forró szeretet fogta el, hogy azt kívánta, – midőn örömében sírva kiejté e nevet – bár egyidejűleg szívét is kiadhatná; erősítgette, hogy ez az édes név tiszta színméz gyanánt lelke legmélyéig látszik folydogálni és ezért örömittasan így kiáltott fel: „Ó édes név, ó Mária, milyen leszel te magad egykoron, mikor már neved is oly kedves és szeretetreméltó.”