Isten ötödik parancsa bizonyára szoros értelemben nem terjed ki az állatokra, mégis az erkölcstani írókat követve, itt emlékezünk meg róluk, hogy egynémely téves véleményt e tekintetben is eloszlassunk.
Az állatnak nincs halhatatlan szellemi lelke, nem személy, nem távoli rokona az embernek, mint azt a darwinisták szeretnék a világgal elhitetni, nincsenek jogai az emberrel szemben, ahogy azt a buddhisták hiszik, és éppen azért nincs is joga, igénye oly értelemben vett szeretetre, aminővel felebarátaink iránt tartozunk.
Mindazonáltal meg kell becsülnünk az állatot mint Isten művét, tulajdonát, mint alkalmas eszközt, melyet rendelkezésünkre bocsátott, hogy földi s örök célunkat könnyebben elérjük. Az állatot is tehát, mint mindent a világon, Isten legszentebb s legbölcsebb szándékai szerint kell felhasználnunk.
Szabad megölnünk, sőt nagyobb kínoknak is alávethetjük, ha saját javunk vagy a közjó, pl. tudományos érdek azt úgy kívánja. De bocsánatosan vétünk, ha az állatot ok nélkül kínozzuk, pusztítjuk. Ezzel nem ritkán tetemes anyagi kárt is okozhatunk magunknak s embertársainknak (pl. az éneklőmadarak pusztítása által).
Az állatkínzás ezenfelül tompítja az emberies érzést, eldurvítja a szívet s lelket. Azért nagyon helytelenül cselekszik a szülő, aki elnézi, hogy gyermekei az állatokkal kegyetlenkedjenek. Az ily gyermekből lesz a szívtelen ember, sőt a gyilkos.
Nem kevésbé helytelen s távolálló a keresztény gondolattól az állatok iránt tanúsított túlságos gyengédség s szeretet.
Nem kevesen vannak napjainkban, akik bár irgalom nélkül tudnak tekinteni az éhező s didergő istenképére, az emberre, de olvadoznak a gyöngédségtől egy-egy kedvelt kutya, macska vagy madár iránt s rengeteg gondot, időt s pénzt pazarolnak reájuk. A hanyatló erkölcstelen régi Róma divatját megint felújítja a modern pogányság. Újra lát a világ művelt embereket, kik megünneplik kutyájuk, macskájuk születésnapját s számukra lakomákat rendeznek, melyre meghívják állatkollégáikat is. Párizs és London előkelőségei kedvelt állatjuk elhunytáról gyászjelentéseket küldenek széjjel; állattemetőket rendeznek be, kincseket érő síremlékeket állítva fel azokban.
Jellemző, hogy Vaughan Bernát jézustársasági atya, az újabb idők egyik legünnepeltebb szónoka, a hasonlónevű westminsteri bíboros érsek testvére, több böjti szentbeszédet szentelt Londonban a kutya-macskakultusz ostorozására. Mint mondják, óriási érdeklődés kísérte beszédét, újságok leközölték azt, s remélhetőleg nem kis jót eredményezett.
Midőn 1914-ben müncheni előkelő hölgyek menedékházat akartak alapítani beteg állatok ápolására, felkérték III. Lajos bajor királyt, hogy az intézmény fővédnökségét vállalja el. A király azonban az evégből előtte tisztelgő küldöttségnek ezt a bölcs feleletet adta: „Mélyen tisztelt hölgyeim! A beteg állatokat megöljük, a beteg embereken pedig segítünk! Pénzüket inkább szegény, beteg, keresetnélküli embertársaik javára fordítsák, mint beteg macskákra, kutyákra és lovakra”.
Valóban! míg egyetlen nélkülöző s szenvedő ember lesz a földön – ilyen fog akadni a világ végéig –, neki van joga s igénye arra, hogy embertársai irgalmát, szeretetét élvezze.