A végtisztességet, mellyel Egyházunk hű gyermekeit a föltámadás boldogító reményében a temető megáldott földjébe nyugalomra helyezi, megtagadja s pedig méltán s igazságosan tagadja meg azoktól, kik tőle életükben hűtlenül elpártoltak, hitüket nyilvánosan vagy gyakorlatilag megtagadták, botrányos viseletükkel anyjukra, az Egyházra csak szégyent hoztak és a bűnbánat minden jele nélkül hunytak el. Az egyházi törvénykönyv kifejezetten ezek közé sorolja:
a) a nyilvános hitehagyókat (aposztatákat), közismert eretnekeket, szakadárokat, szabadkőműveseket s effajta, az Egyház által tiltott társulatok tagjait;
b) mindazokat, kik egyházi, bírói ítélettel a kiközösítés vagy tilalom büntetését vonták magukra;
c) az öngyilkosokat, kik beszámítható állapotban követték el tettüket;
d) a párbajozókat, ha a színtéren vagy az ott kapott seb folytán halnak meg;
e) azokat, kik holttestük elégetéséi rendelték el;
f) a nyilvános s közismert bűnösöket (pl. akik tisztán csak polgári házasságban élnek). Kétség esetén az Egyház szelíd s kegyes anyai jelleménél fogva mindig az elhunyt javára dönt s tőle a végtisztességet nem tagadja meg.