Nem csupán életünk, hanem ezzel kapcsolatos jelentékeny földi javaink védelmére is szabad fegyvert ragadnunk s azokat a tolvaj vagy rabló élete árán is megoltalmaznunk. Jelentékeny birtokunk pedig e szempontból nem csupán az, amely nélkül nem élhetünk, hanem mindaz, aminek elvesztése viszonyaink szerint számunkra érzékeny kárt jelent. Egyházunk elítélte azt a véleményt, hogy egy arany értéke már minden körülmények között elég, hogy annak védelmében másnak életét kioltsuk.
Igaz ugyan, hogy midőn anyagi tulajdonunk megmentéséért felebarátunk halálát, sőt talán kárhozatát okozzuk, sokkal nagyobb javától fosztjuk meg, mint amekkorát az tőlünk elragadni akar. Ámde a rendezett önszeretet nem követeli tőlünk, hogy saját jelentékeny kárunkkal is elhárítsuk annak szerencsétlenségét, aki önként, saját hibájából vesztébe rohan. Másrészt az anyagi javak fegyveres védelmének jogát a közbiztonság, tehát a közjó is megköveteli, amely alapjában megrázkódnék, ha a gonosztevők tudnák azt, hogy a vagyonelleni merénylet miatt nagyobb bajuk nem eshetik, sérthetetlenségüket – maga a törvény védelmébe veszi.
A birtok fegyveres megvédésének jogát maga a Szentírás is szentesíti:
„Ha a tolvajt a ház betörésén vagy aláásásán érik és sebet kapván meghal, az, aki agyonütötte, nem lesz bűnös az ő vérében”. (Kiv 22,2)
a) Szabad tehát jelentékeny javunk elragadóját fegyverrel üldözőbe vennünk s ha zsákmányát hátra hagyni nem akarja, azt esetleg le is terítenünk. A védelemben tanúsítandó mérséklet szabályait, melyekről fennebb szóltunk, itt is figyelembe kell vennünk, a tolvajt, rablót lehetőleg előbb megfenyegetnünk s ha javaink megmentésére elégséges, sebesítéssel beérnünk.
b) Kisebb jelentőségű javainkat sem vagyunk kötelesek prédának átengedni. Ha ezeket megtámadják, fegyverrel ellenállhatunk, az elragadottakat erőszakkal visszavehetjük, főképp, ha későbbi jogorvoslásra nincs kilátásunk. Ha aztán a dulakodás közben a rabló ellenünk támad, most már önvédelemből, azt meg is ölhetjük.