Az öngyilkosság szörnyű bűne, mely a vallásos középkorban csoda-ritkaságszámba ment, újabban, a hitetlenség és erkölcstelenség lábra kapásával karöltve, óriási arányokban terjed s naponkint szedi áldozatait. Jelenleg Európában évenkint kb. 60.000 ember követ el öngyilkosságot, amely summából hazánk s főképp annak fővárosa nem utolsó helyen veszi ki részét. Méltán kérdezheti tehát minden hívő s gondolkodó ember, mit tehetne a társadalom, hogy gátat emeljen a rettentő áradatnak, mely annyi hasznos tagtól fosztja meg hazánkat s oly sok halhatatlan lelket söpör a kárhozatba?
1. Az első, amit e tekintetben tennünk lehet s tennünk kell: a katolikus hitélet felvirágoztatása.
Hívő, hitét gyakorló ember sohasem lesz öngyilkos, hacsak nem elmezavarban. A hitből fakad ugyanis a remény s a gyermeki odaadás az isteni Gondviseléssel szemben. Bizonyára nem ismerte a hitélet vigasztalásait az az úriasszony, aki a háborús években Budapest egyik nyilvános helyén nagy csoport kíváncsi embertől körülvéve jajveszékelve így kiáltott: „Nincs ott fenn senki, nincs ott Isten; mert ha volna, nem engedte volna meg a háborút!” Ilyenekből kerül ki az öngyilkosok legnagyobb hányada.
A hit gyullasztja ki az isteni szeretetet, amely nem engedi meg, hogy a teremtményekbe annyira beleszeressünk, belebolonduljunk, hogy azok elvesztése, a csalódás s kiábrándulás bennünket kétségbe ejtsen. A hit zabolázza meg a szenvedélyeket s óv meg az erkölcsi zülléstől, mely leghamarabb utáltatja meg velünk az életet. Az öngyilkosok nagy százaléka fiatalember, ki még alig élt, alig küzdött, de annál többet élvezett.
A hit vezet el végül a kegyelem dús forrásaihoz, főképp a szentségekhez, a gyónáshoz, a szentáldozáshoz, amelyek a léleknek csodálatos, természetfeletti erőt s vigaszt adnak, sebeit behegesztik, meggyógyítják. Honnan van, hogy legújabb megcáfolhatatlan statisztikai adatok szerint protestáns vidékeken négyszer-, ötször-, sőt tízszer annyi öngyilkos van hazánkban, mint a katolikus lakta területeken?1
Nem magyarázza ezt meg az anyagi helyzet, amely a protestánsoknál a köztük különösen dívó nemzetgyilkos egyke-rendszer folytán általában véve előnyösebb. Az ok sokkal mélyebben keresendő. Hiányzik ugyanis a protestánsoknál valami, amit semmiféle állami szubvencióval, sőt a lelkészségek szaporításával sem lehet pótolni. És ez az isteni, kegyelmi élet, melyet a szentségek, nevezetesen a szentgyónás és áldozás fakasztanak a szerencsés és boldog katolikus lelkekben. Hiányzik a házasság felbonthatatlansága, amelyen épül a földi boldogság vára.
2. Gyakoroljuk aztán szegény, szenvedő embertársainkkal szemben az igazi, jézusi, felebaráti szeretetet. A részvétlenség, a nem törődés más bajával már számtalant kergetett az öngyilkosságba.
A fő azonban nem az anyagi alamizsna, amelyre akárhány szenvedő rá sem szorul, hanem a lelki alamizsna, a felkarolás, a tanács, a vigasz, a bátorítás, a részvét, amelyre minden szenvedő rászorul, amely után minden vérző szív szomjaz. A keresztény jótékonyság, a karitász, nem úgy dobja oda az alamizsnát, hanem úgy viszi el, úgy adja át, s az irgalom lelki cselekedeteivel fűszerezi. Pompás példát adnak erre- a Szent Vince-konferenciák.
3. Küzdjünk az oly könyvek, iratok, újságok, mozgószínházak stb. ellen, amelyek a véres tetteket, az öngyilkosságot mondhatnám népszerűsítik. Az újságoknak az öngyilkossági esetekről hallgatniok kellene! Sokszor hallott, nagyon is megszokott dolgok elvesztik szemünkben borzalmas voltukat, sőt a rossz példa roppant erejével mételyeznek.
1 Pezenhoffer Antalnak megjelent nagyszabású munkája: „Demográfiai viszonyok hatása a népesség fejlődésére” statisztikai adataival napfényesen beigazolja, hogy a három nemzetrontó bűn: a házassági elválás, az öngyilkosság s egyke-rendszer ellen egyedül a katolicizmus képes eredményesen felvenni a harcot.