Ha akadna – amit nem hiszünk – olyan lelkipásztor, aki félne életét juhaiért kockára tenni, az vegye szívére azokat a magasztos szavakat, melyeket Alessandro Mansoni, a „Jegyesek” halhatatlan szerzője ad Frederigo Borromei milánói bíboros-érseknek, Szent Károly unokaöccsének ajkára, midőn ez kötelességmulasztó papját megfeddi.
– Én mindig azon voltam – védekezik Don Abondio plébános érseke előtt –, hogy teljesítsem kötelességemet, még ha komoly veszélyekkel járt is… de mikor az életem forgott kockán …
– S mikor ön az Egyházba lépett – vágott közbe Frederigo bíboros szigorú s komoly hangon –, mikor magára vállalta szent hivatását, vajon az Egyház biztosította az ön életét? Azt mondotta‑e, hogy a szent hivatással járó kötelességek teljesítése akadályok, veszedelmek nélkül való? Vagy talán azt mondotta, hogy ahol a veszedelem kezdődik, ott vége a kötelességnek? Vagy nem éppen ennek az ellenkezőjét mondotta‑e? Nem figyelmeztette‑e önt, hogy úgy küldi nyája közé, mint a bárányt a farkasok közé?… Vajon Az, akitől szent hitünket és a példát kaptuk, Akinek példájára pásztoroknak neveztetjük s nevezzük magunkat: vajon Ő, mikor a földre szállt, hogy betöltse Atyja akaratát, föltételül szabatta‑e, hogy élete biztonságban legyen?… És hogy kötelességét megszegve … megmentse vagy pár nappal megnyújtsa életét itt a földön, mi szüksége volt önnek a szent kenetre, a kézrátételre, az egyházirend szentségére? Ennek az erénynek, ennek a tudománynak az oktatására elég a világ is. Mit mondok? Ó, szégyen! Maga a világ is elfordul tőle; a világnak is megvannak a törvényei, melyek előírják úgy a jót, mint a rosszat; megvan evangéliuma a világnak is: a büszkeség s a gyűlölet evangéliuma és ebben meg vagyon írva, hogy az élet szeretete nem elég arra, hogy áthágják a parancsait. Hát még mi! Az ige fiai és hirdetői! Mivé lenne az Egyház, ha az ön valamennyi testvére és társa az ön nézetét osztaná? Hol lenne, ha az ön elveivel lépett volna fel a világon?
És mikor a plébános bevallva tévedését, gyengeségére hivatkozik, kijelentve: „A bátorság nincs meg mindnyájunkban”, a szentéletű bíboros így folytatja szózatát:
– Akkor hát azt kérdezhetném, miért vállalt magára oly hivatást, mely kötelességévé teszi, hogy harcban álljon a világ szenvedélyeivel? De én inkább azt kérdezem: hogyan nem jutott eszébe, hogy van, aki okvetlenül megadja önnek ezt a bátorságot, mihelyt érte hozzá folyamodik? Vagy azt hiszi, hogy a sok millió vértanú a természettől volt bátor? Hogy természetszerűen semmibe sem vette az életét? Az a sok ifjú, aki éppen csakhogy belekóstolt, az a sok aggastyán, aki már hozzászokott a kesergéshez, hogy az élet oly rövid; az a sok fiatal leány, anya és feleség? Mindnyájának volt bátorsága, mert a bátorságra szükségük volt és bizalommal imádkoztak érte.