Az az állítás, hogy minden jó, mit Istentől nyerünk, Mária által jut hozzánk, egy újabb írónak semmiképp se tetszik. Ámbár látszólag mély tudással és jámborsággal beszél az illető helyes és hamis áhítatról, mégis, mihelyt az Istenanya iránt való áhítatra kerül a sor, igen szűkösen adja meg neki ama tiszteletet, melyet Szent Germán, Damaszkuszi János, Bonaventura, Antonin, Szienai Bernardin és sok más hittudósok nem véltek tőle megtagadhatónak: hogy ti. az idézett oknál fogva Mária közbenjárására üdvösségünk érdekében nemcsak lehetséges, de szükséges is. Az említett író véleménye szerint amaz állítás, hogy Isten semmiféle kegyelemben nem részesít bennünket Mária közvetítése nélkül, túlzás, mely egyes szentek túlbuzgóságából eredt és melyet következőképp kell értelmeznünk: „Mária által nyertük Jézus Krisztust, kinek érdemeinél fogva részesülünk kizárólag minden kegyelemben; mert – fűzi hozzá – tévedés lenne, ha azt vélnők, hogy Isten Mária közvetítése nélkül nem volna képes bennünket kegyelmeivel gazdagítani, hiszen maga az apostol mondja: „Egy az Isten, egy a közbenjáró is az Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus.” (1Tim 2,5)
Erre csak azt legyen szabad válaszolnom, hogy a mondott író maga is különbséget tesz könyvében a saját érdemek révén és a szószólás által történő közbenjárás közt. Azt is belátjuk, hogy egészen más dolog, ha azt mondjuk: Isten nem képes, vagy Isten nem akar bennünket Mária közvetítése nélkül kegyelmeiben részesíteni. Nekem is az a meggyőződésem, hogy Isten egyedüli forrása minden jónak, korlátlan Ura az összes kegyelmeknek, Mária pedig csak teremtmény, ki mindazt, mivel bír, Isten kegyelmének köszönheti. Ki tagadhatná mégis annak ésszerű voltát, ha azt állítjuk, hogy Isten még jobban kitüntetni kívánván e magasztos lényt, ki Őt földi életében mindenkinél jobban tisztelte és szerette, miután őt egyszülött Fiának, az emberi nem Megváltójának anyjává kiválasztotta, egyúttal azt is akarja, hogy mindazon kegyelmek, melyben a megváltott lelkeket részesíteni óhajtja, Mária kezei által jussanak azokhoz? Természetesen mi is azt állítjuk, mint már fennebb megjegyeztük, hogy Jézus az isteni igazságosság egyedüli kiegyenlítője és ott kizárólagos közbenjárónk, ki érdemei és kegyelemélete által számunkra az üdvösséget kieszközölte; egyúttal azonban azt is állítjuk, hogy Mária a kegyelmek közvetítője oly módon, hogy mindent, amit Istentől számunkra elnyer, csak Jézus Krisztus érdemeiért nyeri el, miért is ő Jézus nevében kéri mindezeket, de hogy mégis mindezektől eltekintve minden kegyelem, amit kérünk, egyedül Mária közvetítésével és közbenjárásával jut hozzánk.
Mindez a legcsekélyebb mértékben sem ellenkezik a hitigazságokkal, sőt ellenkezőleg teljesen egyezik az Egyház véleményével, hiszen az általa jóváhagyott nyilvános imádságokban kifejezetten arra tanít, hogy állandóan az Isten anyjához meneküljünk, s hozzá mint a „betegek gyógyítójához, a bűnösök menedékéhez, a keresztények segítségéhez, életünkhöz és reménységünkhöz” folyamodjunk! Maga az Egyház, a Mária-ünnepekre rendelt papi zsolozsmákban a Bölcsesség könyvének több helyét a boldogságos Szűzre vonatkoztatja, mi által világosan tudtunkra akarja adni, hogy egyrészt Mária a mi reménységünk tárgya: „Nálam az élet és erény minden reménysége;” másrészt, hogy ő minden kegyelemnek forrása: „Nálam az út és igazság minden kegyelme;” hogy Máriában találjuk fel életünket és üdvösségünket: „Aki engem megtalál, életet talál es üdvösséget merít az Úrtól;” s egy más helyen: „Akik általam munkálkodnak, nem vétkeznek; akik fényt derítenek rám, örök életet nyernek:” mi mást olvashatunk ki mindezekből, ha nem Mária közbenjárásának szükségességét?
Oly véleményem ez, melyet nagyszámú hittudós és szentatya igazol, mely ellen bizonyára nem szállhatunk síkra, mint az az illető író, ki azt állítja, hogy túlzásba estek ennek a véleménynek harcosai, csakhogy Mária dicsőségét növeljék. Akkor túloz valaki, ha átlépi az igazság korlátait, ezt pedig nem illik a szentekről állítani, kik Istentől, az igazság lelkétől voltak áthatva. Engedje meg az olvasó, hogy kissé eltérhessek tárgyamtól egy megjegyzéssel, mely talán könnyebb megértésemre fog szolgálni. Véleményem szerint ugyanis Isten anyja iránt igen kevés áhítatot árul el az az eljárás, ha egy Máriára dicsőséggel járó állítást, mely alapjában véve jó, s amely sem a hittel, sem az Egyház határozataival, vagy valamely elfogadott igazsággal nem ellenkezik, pusztán csak azért nem fogadunk el, sőt ellene is fordulunk, mivel az ellentétes vélemény is igaz lehet. Nem szeretnék Mária eme gyenge tisztelőinek számába tartozni, s igen sajnálnám, ha olvasóm is olyan volna; igen, – azt óhajtanám, hogy Rupert apát mondása szerint mindenki erősen és kétkedés nélkül higgyen mindent, ami világos tévedés kockázata nélkül Mária magas méltóságáról elhihető. Mert bizony az is Isten anyja iránt kimutatható tiszteletnyilvánításaink közé tartozik, ha mindent erősen hiszünk, ami az ő dicsőségét emeli. (De laud. Virg.) Hogy pedig félelmünk teljesen eloszoljék az iránt, hogy Mária dicséretében netán túlmentünk a kellő mértéken, meg kell jegyeznünk Szent Ágoston mondását, hogy minden, mit Mária tiszteletére mondunk, csak alig-alig közelíti meg azt, mit istenanyai magas méltósága révén megérdemel. Különben a boldogságos Szűz miséjében az Egyház maga e szavakat adja ajkainkra: „Boldog vagy te, szent Szűz Mária és méltó minden magasztalásra!’”