Jóllehet Egyházunk a másvallásúak elismerő s támogató nyilatkozataira legkevésbé sem szorul, mindazonáltal ideiktatjuk a protestáns Goethének nyilatkozatát a hét szentségről. A költő, a világhírű lángelme, akit azonban – sajnos – a keresztény világnézettől óriási űr választ el, a puszta ész világánál felismeri s méltatja a katolikus tanokban megnyilatkozó pompás összhangot, a belőlük kiragyogó szépséget.
.,A protestáns istentiszteletben nincsen gazdagság, írja egyik könyvében.1 Ha e tekintetben a részleteket vesszük szemügyre, úgy tapasztaljuk, hogy a protestantizmusnak nincs elég szentsége. Sőt tulajdonképpen csakis egy szentsége van, amelyben az ember maga is közreműködik, ez az úrvacsora. A keresztséget ugyanis csak akkor látja, mikor másoknak szolgáltatják ki, s így nem melegíti fel. A szentségek a vallásnak legfölségesebb alkotórészei, a rendkívüli isteni malaszt s Kegyelem érzékelhető jelei.
Az úrvacsorában, az emberi ajk a megtestesült istenséget akarja fogadni és a földi táplálék leple alatt mennyei eledelben kíván részesedni. Ennek a szentségnek azonban nem volna szabad egyedül állnia. A keresztény ugyanis nem tud kellő örömmel s készséggel ahhoz járulni, ha jelképi, illetőleg szentségi érzéke nincs igazában kinevelve. Szoktatni kell őt ahhoz, hogy a maga belső vallásos érzületét az egyházi életben beleolvassza …
Íme itt az ifjú pár. Kezet fog egymással nem múló köszöntésre avagy táncra. A pap áldását adja rá és ezzel a kötelék felbonthatatlan. Utóbb a hitvespár a tulajdon képmását hozza oda az oltár elé. Itt a szentelt vízben megtisztul, az Egyház tagja lesz, amely jótéteményt csupán a legszörnyűbb árulással játszhatja el. A gyermek a földi ügyekben majd csak megszerzi a gyakorlatot, a mennyeiekben azonban különös oktatásra szorul. Ha ez megvan s a vizsgát megállja, igazi polgárrá s öntudatos hitvallóvá avatják fel, ami nem megyen végbe erre alkalmas külső szertartás nélkül. Ezzel véglegesen s teljes értelembe vett keresztényé válott, aki ismeri állapotának javait, de egyúttal kötelezettségeit is. Azonközben a fejlődő gyermekkel sok különös dolog esik meg s öntudatára ébred annak, hogy belvilága aggasztó képet öltött. Lelke a természeti s vallási követelmények kereszttüzébe került. De ebből a felfordulásból is van kiút. Cselekedeteit, ballépéseit, nehézségeit, kétségeit rábízza az arra rendelt tisztes férfiúra, ki őt megnyugtatja, inti, erősíti, jelképes büntetésekkel megfenyíti s bűnét teljesen eltörli. Így aztán, tisztára mosva kapja vissza embersége tábláját. Ily előkészület után most már nyugodtan térdelhet le az Oltáriszentség fogadására. És hogy e ténykedés titokzatossága még nagyobb legyen: a kelyhet csak messziről szemlélheti. Nem közönséges étel s ital ez, amely kielégít, hanem mennyei eledel, amely mennyei italra gerjeszt szomjúságot. De ne vélje az ifjú, hogy ezzel aztán mindennek vége. Sőt a férfiú se gondolja azt. Mert a földi ügyekben végtére is hozzászokunk, hogy a magunk lábán járjunk; jóllehet tisztán csak tudással, ésszel s jellemmel még itt sem győzzük mindig. Az égi dolgokban azonban sohasem fejeződik be a tanulás. Él keblünkben a nagyratörő lelkület. Ámde ezt annyi külső s belső nehézség támadja, hogy magunkból nem telik a kellő tanács, vigasz és segítség. Innen van, hogy az említett szentség (a penitenciatartás) az egész életnek szól. Állandóan rendelkezésre áll a megértő, jámbor férfiú, hogy azt, ki eltévedt, irányítsa, a vergődőt megnyugtassa.
És ami ilyképpen az egész életen át beválott, a halál kapujában tízszeresen fogja igazolni gyógyító erejét. A haldokló gyermekségétől fogva meghitt áhítattal fogadta mindig a szentségi jelképes biztosításokat. Most, mikor minden földi kezesség csődöt mond, elnyeri az örök üdvösség zálogát. Hogy az egész ember meg legyen szentelve, a pap végül még a beteg lábát is megkeni. Így aztán, ha esetleg meggyógyul is, csak bizonyos ellenkezéssel lép ezzel a lábbal a kemény, állhatatlan földi talajra s bizonyos csodás rugékonysággal ellöki magától azt a rögöt, mely eddig vonzotta. Ekként a bölcsőt s koporsót, ha még oly távol esnének is egymástól a méltósággal teljes cselekvények egész láncolata fűzi egybe.
Mindezek a lelki csodák azonban nem teremnek földi talajban, miként más gyümölcsök. A földbe nem lehet azokat elvetni, elültetni avagy fölnevelni. Más tájékról kell azokat leesdeni, ami nem sikerül sem mindenkor, sem mindenkinek. Itt aztán szemünkbe ötlik a jelképek legfőbbje, ősi s szent hagyományból tudjuk, hogy egyes embereket a többiek felett ki lehet választani, megáldani s megszentelni. De, hogy ez valamiképpen közönséges, természetes dolognak ne lássék, az arra jogosultnak kell ezt a súlyos kötelezettséggel járó kegyelmet másra átszármaztatnia. Ilyképpen a legnagyobb jónak, amit csak ember elérhet, lelki öröklődés útján kell fennmaradnia s a földön állandósulnia. Ekképpen a pap elődei s utódai sorában, fölkent társai körében a legfőbb Áldásosztót képviseli. Teszi pedig ezt annál nagyobb fönséggel, mert nem ő az, akit voltaképpen tisztelünk, hanem a hivatala; nem a kézmozdulata az, amelyre térdet hajtunk, hanem az áldása, amelyet tőle fogadunk. Ezt a nagyszerű összefüggést forgácsolja szét a protestantizmus, mikor az említett jelek legtöbbjét „apokrifnak” (nem hitelesnek) minősíti s csak keveset fogad el közülük kanonikusnak (hitelesnek).”
1 Goethe: Aus meinem Leben, Dichtung und Wahrheit. 7. Buch.