Mielőtt Isten a teremtés nagyszerű művébe fogott, számtalan világterv lebegett szeme előtt, melyeket saját neve dicsőségére mindenható erejével létre hívhatott. Szabadon válogathatott közöttük. Egyik ezek közül az, amelynek színpadján mi is szereplünk. Nagyon világos, hogy választhatott volna ennél tökéletesebb vagy kevésbé tökéletes világtervet is, amint a művésznek módjában van különböző fokban érvényesíteni talentumát. Ily kevésbé tökéletes világterv lett volna pl. az, ha az emberiséget ugyan megteremti, de természetes állapotában meghagyja s rendes, közönséges gondviselésével természetét megillető célra vezérli.
Gondoljunk el egy ilyen világot. Az ember kikerülve Alkotója kezéből, öntudatra ébred. Körültekint a nagy természetben, melynek ő a koronája, ura és királya. Lángelméjével a teremtett dolgokból bizton s könnyedén következtet a Teremtő létére, annak bölcsességére, hatalmára, szépségére. Dicséret, tisztelet s hála bugyognak elő lelkéből. Egyben érzi a szívébe, testébe, lelkébe, húsába mélyen belevésett természettörvényt. Belátja, hogy jót cselekedve jutalmat érdemel, rosszat téve pedig büntetést. És Isten nem is fog késni egyiket vagy másikat neki kiszolgáltatni. Meg fogja adni a hű szolgálatainak megfelelő jutalmat: anyagi javakat, családi boldogságot és becsületet embertársai részéről. Látni, szemlélni fogja Istent, de csak a teremtmények homályos fátyolán keresztül s szeretni fogja őt boldogító szeretettel, ahogy csak a saját erejére hagyatott emberi szív szeretni s boldogságot élvezni tud.
Ez is remek egy világterv lett volna. Isten azonban mást választott. Tetszett neki, hogy az embert magasabb világrendbe emelje fel. Elhatározta, hogy ezt a halhatatlan lélekkel megáldott teremtményét még jobban kitünteti, nemcsak testi s szellemi életre hívja, hanem valami csodálatos módon saját magasztos isteni életében is részesíti, saját rokonságába felemeli. Ennek megfelelően sokkal magasabb rendű célt is tűzött eléje, mint a földi boldogság. A tulajdon maga által élvezett örömbe, dicsőségbe akarja őt örökre elmeríteni. Meghívja őt saját isteni lényege színről-színre való szemléletére, birtoklására, a vele való kimondhatatlanul boldogító örök, belső egyesülésre. Nagyon világos, hogy az ember az ily fenséges célra való törekvésre, ily jutalom megérdemlésére saját természetes erejére hagyatottan képtelen. Istennek tehát a céllal arányban álló erőkről s képességekről is gondoskodnia kellett.
Ezt teszi akkor, midőn malasztot ad.
Titokzatosan nagyszerű egy ajándéka Istennek ez a malaszt! A benne rejlő kincsek értékét ember kimerítően soha fel nem foghatja. Ha fenségének csak némi tudatára ébredünk, álmélkodásból álmélkodásba esünk.
A malaszt ugyanis Istennek természetfeletti ajándéka. Mit s mennyit mond ez!
A természetes állapot javai, minők a földi javak, az egészség, a tudás, a becsület, a szépség az emberi természetnek hozományai. Jut is belőlük több vagy kevesebb mindenkinek, részes bennük a jó s a gonosz. Joga van reájuk bizonyos mértékben mindnyájának, mert hiszen ember valamennyi.
Ámde nem így vagyunk a malaszttal. Ez oly ingyenes adománya Istennek, mely az ember természetét szinte végtelenül felülmúlja. Nincs tehát ember, akit az megilletne, aki arra jogot formálhatna, igényt támaszthatna. De még csak soha nem is sejthetné az ember önmagától, hogy ő ily rang, ily méltóság elfogadására képes.
A szegény útszéli koldusgyermek még csak valahogyan remélheti, hogy erejét, tehetségét felhasználva, a szerencse szárnyain királyi trónra jut, ámde az ember sohasem remélhette, hogy Isten őt az emberi természet fölé emeli, saját rokonságába s életébe vonja, saját maga örök látására s birtoklására hívja meg. Ez a természet körén kívül s azon szinte végtelenül felül áll. Ez Istennek természetfeletti ajándéka, összegezd képzeletedben mindazt a szépet, jót, nagyot, amit a természet adhat; gondolj lángészt, akaraterőt, bátorságot, jellemet; varázsold lelki szemed elé egy Asverus király dőzsölő jólétét, 180 napos lakomáit, Salamon hallatlanul fényes udvartartását, Krőzus kincseit; vedd hozzá azokat a szinte felfoghatatlan értékeket, amelyeket a föld méhe s a csillagok világa magában rejt… Mindez a természet java. A kegyelem legkisebb foka mindezeknél messze, szinte végtelenül messze felüláll. Mert a kegyelem természetfeletti ajándéka Istennek.
Igen! természetfeletti ajándék s pedig minden természet felett álló.
Amint tehát az embert semmi címen meg nem illeti, úgy még az ég angyalai, kerubjai, szeráfjai sem formálhatnak reá semmi jogot s nem tekinthetik természetük járulékának. Sőt, mi ennél is sokkal több – az egyháztudósok véleménye szerint – Isten bár mindenható, de még sem tudna oly lényt teremteni, amelynek természetes volna, hogy a malaszt méltóságát birtokolja. Szóval a malaszt ingyenes, nagylelkű kegyajándék minden teremtett természetre nézve: igazi kegyelem. Innen van, hogy a malaszt s kegyelem ma már teljesen egyértelmű.
Ha tehát van valami, amire az ember nemes értelemben büszke lehet, ez az, hogy Isten malasztját neki felajánlja, ezt ő elfogadhatja s abban szűnős szüntelen gyarapodhatik.