(megtartóztatási nap)
„Esto fidelis usque ad mortem, et dabo tibi coronam vitae. — légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját” (Jel. 2,10).
„Kész vagyok meghalni az igaz hitért, amelynek hirdetésére most elindulok. És bár méltatlannak kell tartanom magamat a vértanúság koronájára, mégis bizonyosan tudom, hogy az Úr már elkészítette azt nekem.”
Roy Márkus – Fidél, Roy Jánosnak a fia volt, a felső dunamelléki Sigmaringen városka polgármesteréé. A keresztségben a Márk nevet kapta. Apját korán elvesztette, de gyámja lelkiismeretesen gondoskodott neveléséről.
Latin iskolába küldte, s mikor a fiú ezt nagy sikerrel elvégezte, tovább taníttatta a freiburgi egyetemen, Breisgauban, filozófiára és jogra. Az egyetemi diákélet szabadsága, kísértései nem tettek kárt Roy Márkban. Társai mulatozásában nem vett részt, erre nem ért rá, mert a szegények védője akart lenni s tudta, hogy alapos tudomány és feddhetetlen élet nélkül nem lehet. Tanult hát szorgalmasan, de az imádságra maradt ideje.
Tanárainak büszkesége volt, mikor az egyetemet 1603-ban elhagyta. Még többet ért, hogy ártatlan szívvel, el nem égetett életerővel, ki nem kezdett lelkesedéssel ment haza. Hátra volt még a doktori fokozat megszerzése, de szeretett volna előbb világot látni, más népeket megismerni s nyelvismeretét tökéletesíteni.
Megtehette, mert gyámja gondos kezeléséből szép vagyon maradt rá, de egyébként is kedvezően alakultak a körülmények. Néhány előkelő nemesi családból való ifjú hosszabb külföldi utazást tervezett, s szüleik a freiburgi professzoroknál érdeklődtek alkalmas vezető iránt. Ők egyhangúlag Márkot ajánlották.
Elfogadta a megbízást s 1604-ben, közös misehallgatás után, útnak indultak, – hat évet töltöttek külföldön. Bejárták Németországon kívül Franciaországot, Itáliát és Spanyolország jó részét. Néztek műkincseket, hallgatták híres tanárok előadásait, részt vettek az akkor szokásos vitatkozásokban, de az Úr házából való indulás hangulata egész úton megmaradt.
A messzi idegenben is magukon érezték a mindenható, irgalmas Isten tekintetét. Mintha az utasokat vezérlő Ráfael angyal lett volna nyomukban, szerencsével jártak.
Nem bódította el őket a sok látott dolog. Békességgel, egészséggel, friss, ifjúi örömmel, tágra nyílt lélekkel, befogadásra, feldolgozásra készen nézik az ismeretlen országokat. Egészségben és békességben akarnak eljutni haza, ami így is történt, hiszen testben is ott járt közöttük „az Úr angyala” – Márk. Ő ébresztette, ő tartotta fönn ezt a szellemet köztük.
Már ekkor szentnek vallották a fiúk. Ünnepeken gyónt, áldozott. Hajnali négy órakor kelt, hogy előadás idejére elvégezhesse a Boldogságos Szűz officiumát, misét hallgathasson. Nagyböjtben ciliciumot hordott, s a paloták, szobrok, képek mellett észrevette az utcai koldust és saját ruháját is odaadta. Közben pedig tudósokkal barátkozott, ismerkedett, jól megtanult franciául és olaszul.
Hat év múltán épségben vezette haza a rábízottakat, letette a jogi doktorátust és Einsisheimben ügyvédi irodát nyitott.
Tudománya és igazságszeretete miatt nagy tekintélye volt a hatóságok előtt; még ellenfelei is becsülték, mert soha tiszteletlen, avagy szenvedelmes szót nem szólt ellenük, a leghevesebb viták közepette sem. Az egész vidék pedig nemsokára úgy emlegette, mint a szegények ügyvédjét. Szíve azonban egészen az Úristenhez húzta.
Sigmaringeni Fidél nyugtalan és zavaros korban élt, a reformáció következtében kialakult a két hitvallási frontvonal „Unió” és „Liga” néven. Az Egyház helyzete Németországban reménytelennek látszott. A lakosság kétharmada az új hitet vallotta, s csak idő kérdése volt, hogy a maradék mikor követi. „Hűségesen kitartani!” – így hangzott a katolikusok jelszava.
Kitartásra buzdította 1612-ben a kapucinusok tartományfőnöke is a testvéreket:
„A fenyegetésekkel és erőszakosságokkal nem törődve teljesítsük továbbra is kötelességünket prédikációval és keresztény tanítással. Szorgalmazzuk állhatatosan és szünet nélkül az igaz Egyház kebelébe való visszatérést. Adná Isten, hogy olyan maradéktalan örömmel működnénk, mint svájci testvéreink, akik (nem sokkal előbb) a ragály idején Krisztusért meghaltak.”
Ismerni kell a korabeli körülményeket, hogy értékelni tudjuk az ilyen magatartást. A leggonoszabb felekezeti csatározások kora volt ez; legfőbb színterük a szószék volt. Ugyanakkor a végsőkig elszántakat a korviszonyok arra késztették, hogy vértanúságért imádkozzanak.
Fidél, külföldi útjából hazatérve a kapucinusoknál töltött egy pár napot, testvérét látogatta. Már ekkor megszerette a rendet s most kérte fölvételét, kérését szívesen teljesítették.
A megosztott kereszténység ügye vezette Roy Márkus doktort – ahogyan Fidél atyát családi nevén hívták – a kapucinus rendbe. Elhatározása pillanatában még teljesen a kapucinus testvérek hősiességének a bűvöletében élt, amelyet az alig fél éve tombolt pestis idején tanúsítottak. Közülük sokan bátran föláldozták magukat a betegek szolgálatában.
1612-ben pappá szentelték, ekkor tartotta meg első miséjét 35 éves korában, a freiburgi kapucinus templomban.
Mise után a gvárdián, Angelus páter beöltöztette a rend ruhájába. Ekkor a rend szokásai szerint nevét is megváltoztatta: Fidelis ( = hűséges) lett a neve.
A gvárdián prédikációt tartott, azzal kezdte:
„Esto fidelis usque ad mortem, et dabo tibi coronam vitae.”
— „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját” (Jel. 2,10).
Eddig is hűséges volt az új Fidél páter, de most igazán a halálig, az élet föláldozásáig az akart lenni. A gvárdián figyelmeztetését írta minden könyvének első lapjára. Nem tudta még akkor, hogy az Úr máris kiválasztotta halállal való bizonyságtételre, vértanúságra, s nincs is nagyon messze a bizonyságtétel ideje.
A hitszakadás átka nem véletlenül sújtotta a kereszténységet. Nagy mértékben bűnösök benne az Egyház fölszentelt szolgái az Isten szolgálatában tanúsított hanyagságuk és bűnös életmódjuk révén.
Csak az evangéliumi élet komoly vállalása háríthatta el a szerencsétlenséget.
Abból az 1612-es esztendőből, amelyben Fidél pappá szenteltette magát és belépett a rendbe, följegyzések maradtak ránk tollából Szeráfi áhítatgyakorlatok címen.
Ezek az imádságok tanúsítják, hogy Fidélt mennyire eltöltötte az újraegyesülés iránti elkötelezettség:
„Könyörülj, irgalom jóságos Atyja – fohászkodik – ezen a világon, és vezesd vissza a hittől elvadult népeket az igazság ismeretére. Ne engedd, hogy Fiad vére haszontalan és gyümölcstelen maradjon. Uram, előtted siratom ezeket a tőled távol álló testvéreimet; mennyire szeretnék mindnyájuk lelkével Benned hinni, mindnyájuk akaratával Téged szeretni, és mindnyájuk erejével szüntelenül Neked szolgálni!”
Olyan korban, amikor a gyűlölet ördögi hatalmai uralkodtak, már csak a hősies szeretet hozhatott szabadulást. Ezért kérte Fidél ezt az erényt:
„Ó édességes és jóságos Jézus, óvj meg attól, hogy akár csak egyetlen embert is megvessek, lenézzek, semmirevalónak tartsak, megalázzak vagy kerüljek, bármennyire is gyűlöl és üldöz engem. Ne tűrd, hogy valaha is gyűlölet vagy csak keserű érzés is támadjon bennem ellene. És ne hagyd, hogy kételkedjem javulásában, amíg él.”
Sigmaringeni Fidél imádságos és vezeklő lelkületét úgy kell látnunk, mint engesztelést a szakadásban való bűnrészességért, s váltságdíjat a jövendő újraegyesülésért.
Egyik szerzetestestvére, János atya, aki a szentté avatási perben tanúskodott, így vall Fidél imaéletéről: „Az élet minden helyzetében Istenhez szállt imája, hőségben és hidegben, éhezve és szomjazva, veszedelmekben és küzdelmekben, akár a kolostorban tartózkodott, akár azon kívül.”
A rendben szokásos imaidők nem voltak számára elegendőek. A matutinumhoz, amely az elmélkedéssel együtt éjféltől két óráig tartott, még egy órányi imát csatolt.
Reggel öt órakor mégis ő volt az első a karban. Nagyon komolyan készült a prédikálásra, az eredményt azonban teljesen a kegyelemtől várta. Ezért minden prédikációja előtt és után egy-egy órát könyörgő imában töltött. És ezzel együtt meg volt győződve, hogy tartozik a kegyelemnek azzal, hogy erejét a végsőkig az apostoli tevékenységnek szentelje.
Apostoli életének és vértanúságának legbensőbb forrása az Eucharisztia titka volt. Ismerte az Úr szavát, hogy a búzaszemnek meg kell halnia, ha termést akar hozni.
Ezért a legnagyobb kegyelemnek tartotta, ha Isten arra méltatja, hogy vértanúsággal része legyen az Úr szenvedésében. Nem múlt el nap anélkül, hogy meg ne emlékezett volna az Úr áldozati haláláról, és ne kérte volna magának ezt a kegyelmet. Amikor tehát elindult a graubündeni misszióra, ezt mondta:
„Kész vagyok meghalni az igaz hitért, amelynek hirdetésére most elindulok. És bár méltatlannak kell tartanom magamat a vértanúság koronájára, mégis bizonyosan tudom, hogy az Úr már elkészítette azt nekem.”
Halála előtt néhány nappal ezt kérdezte tőle kísérője, János atya:
„Mit csináljunk, ha ránk támadnak a parasztok?”
Fidél így válaszolt:
„Semmi mást, mint amit a többi vértanúk tettek: készséges és vidám szívvel elfogadjuk a halált.”
1622. április 23-án Graubündenben a seewiesi református parasztok küldöttsége jelent meg előtte, a Hitterjesztési Kongregáció által kirendelt misszió feje előtt, és meghívta, hogy prédikáljon nekik.
Fidél átlátta szándékukat és így szólt kísérőjéhez:
„Elmegyek, bár biztos vagyok benne, hogy rosszat forralnak ellenem.”
Másnap alig kezdte meg Fidél páter prédikációját, a templom előtti térről lövöldözés zavarta meg. A lövések leterítették a kis létszámú osztrák őrséget, de a szónoknak szánt lövés célt tévesztett. Fidél, mielőtt elhagyta a templomot, az oltár lépcsőjén Isten oltalmába ajánlotta magát. Alig ért ki a szabadba, máris körülvette egy csapat, mintegy húsz férfi:
„Beszélj, elfogadod-e a hitünket vagy nem?”
Így válaszolt: „Én azért jöttem ide, hogy küzdjek a hamis hit ellen, és nem azért, hogy elfogadjam.” – a tömeg ezt hallotta, nekiesett a védtelen embernek, és megölte.
Valamelyik gyilkos elmondta egy Jakab nevű protestáns prédikátornak, hogyan történt Fidél halála, és csodálkozással emlegette: minél kegyetlenebbül ütötték, zúzták, annál örvendezőbb, szebb lett az arca.
Elgondolkodott ezen a prédikátor:
Mégis csak az lehet igazi keresztény, aki így tud meghalni. Meg is tért, s maga hirdette azután a községekben, hogy Fidél prédikálta az igazi evangéliumi igazságot.
A vértanúság kegyelméért végzett sok évi könyörgés tehát meghallgatásra talált. Néhány nappal korábban Fidél arról beszélt a kísérőjével, hogy naponta azért a kegyelemért imádkozik: ne bántsa meg Istent súlyos bűnnel, és a hit tanújaként halhasson meg.
Fidélt 1746-ban avatták szentté, ünnepét 1771-ben április 24-i dátummal vették föl a római naptárba.
Azt állítják Fidélről, hogy diák korában jól forgatta a kardot a vívópáston.
Ügyvédként az egyszerű emberek igazáért vívott; kapucinus páterként pedig a szószéken és a szó fegyverével harcolt az evangélium szerint való igaz hitért, nem ritkán olyan energiával, hogy a lábainál a parasztok és a polgárok behúzták nyakukat, mintha zivatar verné őket.
Amikor Fidél egy prédikáció után az altdorfi plébánián tartózkodott, a bíró belépett az ajtón, és így kiáltott: „Páter, ha zsíros levest akar itt enni, akkor prédikáljon egy kicsit szelídebben!” Akkor Fidél, a derék sváb ember, nevetve így válaszolt: „Pár évvel ezelőtt történt. Ügyvéd voltam akkoriban az elzászi Ensisheimben. Akkor is beszélt nekem valaki zsíros levesről. Húzzam el a pört minél hosszabban, tanácsolták, akkor majd zsíros és kiadós lesz a levesem. Én akkor sem törődtem a leves zsírosságával, és ma sem törődöm. Te azonban, bíró, jobban tennéd, ha egy kicsit többet törődnél a magad lelkével, mint az én levesemmel!”
Páter Fidél prédikálása Graubündenben sok férfit és nőt térített vissza a katolikus hitre.
Ezen fölindulva egy tekintélyes kálvinista, Gugelbergi Rudolf odament Fidélhez, és kihívta nyilvános vitára. Remélte, hogy meg tudja cáfolni. Fidél elfogadta a kihívást. Több órán át nagyszámú nép előtt támadták és védték az egymással ellenkező hittételeket. Rudolf végül annyira kifogyott fegyvereiből, hogy már nem tudott tisztességes választ adni. Még éjszaka elsietett egy kálvinista prédikátorhoz, elmondta neki a vita lefolyását, és megkérdezte, tudna-e új érveket, amikkel a kapucinust meg lehetne cáfolni.
A prédikátor azonban csak üres szavakat, végül pedig csak szitkokat tudott a katolikus hit ellen fölhozni. Mivel Rudolf értelmes ember volt, a prédikátor fecsegése rávezette, mi is az igazság a hit dolgában. Restelkedve eddigi magatartásán másnap fölkereste Fidélt, nyilvánosan bocsánatot kért a kihívásért, és a katolikus hitre tért.
Istenünk, aki Szent Fidélt arra méltattad, hogy szeretetedben lángra gyúlva, a hit terjesztéséért elnyerje a vértanúság pálmáját, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a szeretetben gyökeret verjünk, és mi is megismerhessük Krisztus föltámadásának erejét!
NAPI IMÁK
Pénteki litánia a boldog kimúlásért
Uram, irgalmazz nekünk! – Uram, irgalmazz nekünk!
Krisztus, kegyelmezz nekünk! – Krisztus, kegyelmezz nekünk!
Uram, irgalmazz nekünk! – Uram, irgalmazz nekünk!
Krisztus, hallgass minket! – Krisztus, hallgass minket!
Krisztus, hallgass meg minket! – Krisztus, hallgass meg minket!
Mennyei Atyaisten, – Irgalmazz nekünk!
Megváltó Fiúisten,
Szentlélek Úristen,
Szentháromság egy Isten,
Jézus, ki érettünk harminc ezüst pénzen eladattál, –Irgalmazz nekünk!
Jézus, ki véres verejtékben az angyaltól megerősítettél,
Jézus, ki érettünk csók által az áruló Júdástól elárultattál,
Jézus, ki érettünk, mint gonosztevő a fogságban megkötöztettél,
Jézus, ki érettünk Annás főpapnál arcul csapdostattál,
Jézus, ki Kaifás házában Pétertől háromszor megtagadtattál,
Jézus, ki Pilátus előtt hamisan bevádoltattál,
Jézus, ki fehér ruhában Heródestől megcsúfoltattál,
Jézus, ki érettünk kegyetlenül megostoroztattál,
Jézus, ki érettünk tövissel megkoronáztattál,
Jézus, ki a keresztnek halálára ítéltettél,
Jézus, ki latrok között érettünk felfeszíttettél,
Jézus, ki élrettünk a keresztfán keserves kínokban meghaltál,
Isten, irgalmazz nekünk! – Isten, irgalmazz nekünk!
Jézus, kegyelmezz nekünk! – Jézus, kegyelmezz nekünk!
Krisztus, hallgass meg minket! – Krisztus, hallgass meg minket!
Döghaláltól, járványtól és háborútól, – Ments meg minket, Jézus!
Minden bűntől és az örök haláltól,
Keserves kínszenvedésed és fájdalmas halálod által,
Hét szavad által, melyeket a keresztfán mondottál,
Vért csepegő öt szent sebed által,
Mi bűnösök, – Kérünk téged, hallgass meg minket!
Hogy szenvedésed és halálodnak emlékezetét bennünk megtartani méltóztassál,
Hogy nekünk igaz bűnbánatot, és boldog kimúlást adni méltóztassál
Hogy minden jelenlévő és távollévő hívőnek kegyelmet adni méltóztassál
Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit – Kegyelmezz nekünk!
Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit – Hallgass meg minket!
Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit – Irgalmazz nekünk!
Krisztus, hallgass minket! – Krisztus, hallgass minket!
Krisztus, hallgass meg minket! –Krisztus, hallgass meg minket!
Uram, irgalmazz nekünk! – Uram, irgalmazz nekünk!
Krisztus, kegyelmezz nekünk! – Krisztus, kegyelmezz nekünk!
Uram, irgalmazz nekünk! – Uram, irgalmazz nekünk!
Uram, emlékezzél meg a te híveidről! – Melyet kínszenvedésed emlékére alkottál.
Könyörögjünk!
Uram Jézus, aki emberi és isteni szíved megszentelt érzelmével itt jelen vagy, és így magunk előtt láthatjuk a getszemáni kert haláltusájában megnyilvánuló engedelmességedet és szeretetedet, kérünk Téged, töltsd be szívünket bűneink felett érzett őszinte bánattal, s add, hogy úgy hordozzuk keresztünket, amint Te hordoztad, az engesztelés és bűnbánat szellemében. Engedd, hogy viszonzásul azért a szeretetért, amellyel a Getszemáni kertben értünk, bűnösökért vállaltad a szenvedéseket, mi is hálás szívvel szeressünk Téged. Ámen.