(Enyhített böjti nap)
„Nem tudjátok, de megnyílnak az egek, és angyalok sokasága asszisztál a szentmisén. Bizony, számos gonosz lélektől, számtalan látható és láthatatlan veszedelemtől szabadít meg a krisztusi Szent Áldozat!” (Nagy Szent Gergely)
Nagy Szent Gergely pápa az ókorban Nagy Szent Leó mellett Szent Péternek legkiválóbb utódja, akinek legnagyobb történelmi jelentősége, hogy átvezette az egyházat a római múltból a germán- római jövőbe.
Egy nehéz, éhínségtől, nyomortól, népvándorlástól és háborúktól sújtott évszázad utolsó évtizedében került Péter székébe az az ember, akit joggal neveznek így: „az utolsó római és az első középkori pápa”; az Egyházban pedig a „Nagy” megtisztelő jelzővel illetik.
Nagy Szent Gergely 540 körül született Rómában, előkelő és jámbor család sarja. Apja, Gordiánus a római szenátusnak tagja, nagy méltóságát idősebb korában szerpapságra cseréli. Anyja, Szilvia az egyház szentjeihez tartozik (nov. 3.).
Harminc éves kora körül, 572–573-ban már a legmagasabb közigazgatási hivatalt viselte: Róma prefektusa, főbírája lett. Ebből a pozícióból jól átláthatta a város, sőt egész Itália helyzetét is. Ekkor szerezte azokat az ismereteket, melyeknek birtokában később olyan hatásos kezdeményezései voltak nemcsak a város, hanem egész Itália javára. Ezt a magas méltóságot közmegelégedésre töltötte be, azonban ez őt nem elégítette ki.
Az ifjú prefektus minden külső elismerés és siker dacára sem lelte belső békéjét. Csendes magányra vágyakozott, hogy a közügyek zajától távol, csak szellemi értékekkel foglalkozhasson.
Apja halála után, 575 körül szinte észrevétlenül mondott le a prefektusi tisztségről, és visszavonult atyja palotájába, ahol három nagynénje már a világtól visszavonult, elmélyült vallásos életet élt. A jelentős örökségből édesanyja hatására hat bencés kolostort alapított, a Caelius dombon lévő családi palotát is kolostorrá alakította át, és Szent András apostol oltalma alá helyezte.
Szicíliában további kolostort alapított, és ezeknek adta szicíliai birtokait. A szerzetes közösségben elmélyülten tanulmányozta a Szentírást, a szentatyákat, elmélkedett és szigorú aszkézisben élt. Később élete legboldogabb szakaszának látta ezeket az időket.
„…35 éves korában ő maga is felvette a Szent Benedek rend ruháját, ennek a rendnek második alapítójakéntis tisztelik. Sok imádság, kemény önmegtagadás, böjt és betegeskedésének alázatosviselése segítette, hogy az eseményeket a természetfeletti oldaláról közelítse meg.„
Békés, szemlélődő életét II. Pelagius pápa zavarta meg azzal, hogy kiválasztotta és fölszentelte a római egyház diakónusává. A hét kerület egyikének élére került, s az Egyház karitatív, illetve anyagi ügyeit intézte. Amikor a pápa látta, hogy feladatát milyen gondosan teljesíti, megbízta az egyik legkényesebb és legmagasabb tisztséggel: kinevezte követéül és állandó képviselőjéül a császári udvarba, Konstantinápolyba. Ő biztosította az Egyház nyugati és keleti része között a legmagasabb szintű összeköttetést.
Gergely műveltsége, hivatali ügyekben való jártassága és személyének kedvessége hamarosan nagy tekintélyt szerzett neki a császári udvarban. Azon fáradozott, hogy a sok oldalról veszélyeztetett itáliai népnek segítséget szerezzen a császártól. Minden ilyen törekvését meghiúsította azonban a ravennai helytartó, egy különben jelentéktelen ember. Gergely ezért 585/86-ban visszatért Rómába, lemondott hivataláról, és visszavonult az általa alapított Szent András-kolostorba, ahol a pápa gyakran fölkereste, és tanácskozott vele.
589 őszén a Tiberis megáradt, és elöntötte a várost. A lakosság egy része a vízben lelte halálát, sokan pedig az áradás után föllépett járványok áldozatai lettek. Maga II. Pelagius pápa is e járványban halt meg.
A szenátus, a római nép, és a klérus, a konstantinápolyi császár bizalma is, Gergelyt kívánta látni a pápai trónuson.
Ő eleinte vonakodott, mivel továbbra is a csendes életre vágyott. Álmain és vágyain mindig uralkodott a valóságért felelősséget érző, gyakorlati ember, ha a történelmi óra parancsa szólította őt mint „Isten konzulját” (ez a sírfelirata a római Szent Péter-bazilikában).
Ezt mondta: „Szívünk szerint ugyan vágyódunk a csöndre, sokak java miatt azonban nélkülöznünk kell.”
Nem segített itt vonakodás, menekülés; kénytelen volt meghajolni lsten akarata előtt, 590. szeptember 3-án szentelték püspökké. 590 őszén megtörtént székfoglalása.
A pápaságot az Egyház szolgálatának tekintette. Így nevezte magát: „Isten szolgáinak szolgája„
Gergely első pápai cselekedeteként könyörgő imát hirdetett Róma hét nagy bazilikájába a pestis megszűnéséért és vezeklésként a sokat szenvedett római népért. Körmenetet is tartottak, melyen a pápa mezítláb ment végig a Lateránból a Szent Péter-bazilikába. Mikor a Tiberis felé közeledtek, csodálatos látványban volt részük: Hadrianus császár síremléke fölött megpillantották Mihály főangyalt, aki irgalmas tekintettel hüvelyébe helyezte lángoló kardját. És ezzel a várost sújtó csapások megszűntek. E jelenés emlékére áll ma is Mihály főangyal bronzszobra az Angyalvár tetején.
Amikor a pápai trónra lépett, fájdalommal kellett látnia a valamikor hatalmas római birodalomnak teljes pusztulását. Pedig nagysága neki nemzeti öntudatot jelentett, s meg volt győződve, hogy van hivatása az Egyházzal szemben is. Hol volt akkor már az a birodalom, amely még a 4· században is az egész Földközitenger medencéjét foglalta el, amelynek határa délen az afrikai sivatag homokjával, nyugaton pedig az Óceánnal érintkezett, amely átnyúlt Britanniára is, amelyet északról a Rajna, a Duna s a Fekete-tenger hullámai nyaldostak, amely keleten magában foglalta egész Kis-Azsiát, Szíriát és Palesztinát!
Az 5· század folyamán a népvándorlás ifjú germán népei hasítottak ki maguknak belőle nyugaton hatalmas területeket: a Spanyol félsziget a nyugati gótoké, Afrika nyugati része a vandáloké, Britannia az angolszászoké, Gallia a frankoké s ltália a keleti gótoké lett. lgaz, a nagy Jusztinián császár Gergely születése előtt néhány évvel megdöntötte a vandál uralmat, majd a pápa ifjúkorában a keleti gótokét; azonban 568 óta hitvány árulás következtében megint a longobárdok pusztítják ltália földjét.
Micsoda szomorúságot hozhatott mindez Gergelynek, „az utolsó római”-nak szívére! S ha ezek az új erőteljes népek a régi birodalom területén legalább az Egyház hű fiai lennének! Azonban a katolikus Franciaországot kivéve (ahol pedig az Egyház lealázó sorsban sínylődött) mind a pogányság vagy az eretnekség sötétségéhen botorkáltak.
Micsoda fájdalmas volt ez az Egyház feje számára! Ehhez hozzá kell venni, hogy a sok eretnekségtől és nagyravágyó törekvésektől megfertőzött keletrómai birodalomban már kevés a megértés a pápa által képviselt egyetemes érdekekkel szemben ; nyugaton a germán barbároktól meg nem szállott részeken is nem egy helyütt még pogányok vagy eretnekek a lakosok, s mindenfelé pogányok az erkölcsök, elhanyagolt az istentisztelet, fogyatékos a pápa iránt való kegyelet és engedelmesség!
Megértjük trónralépésekor mondott szavait:
„Az Egyház hasonlít egy korhadt hajóhoz, amelybe mindenfelül tódul az ár”.
Gergely ereiben azonban az ősi római vér csörgedezett, lelkében a nemzetek apostolának, Szent Pálnak buzgalma lángolt, aki zsidó létére „adósa volt a görögnek és barbárnak” (Róm. 1,14), mert az lsten országában „nincs pogány, nincs zsidó, nincs barbár és szittya, nincs szolga és szabad: hanem minden és mindenben Krisztus„ (Kol. 3, 11 ).
A trónra került pápa mindent elkövetett, hogy a germán népek elfogadják ennek a Krisztusnak igaz hitét, s merítsenek az Egyház által közvetített nagy római műveltség kincstárából. A nyugati gótok Spanyolországban az ő idejében hagyják el a Krisztus istenségét tagadó arianizmust s az Egyház leghűségesebb gyermekeivé válnak. Leovigild királyuk még annyira gyűlöli a katolicizmust, hogy fiát, Hermenegildet katolikus hite miatt vérpadra küldi (585), másik fia és utódja pedig, Rekkared már fiúi hódolata jeléül a maga és nemzete nevében drágaköves arany kelyhet küld Gergely pápának. S ami még ennél is többet mond: hitük és életük az aranynál is értékesebb.
Könnyek és sóhajtások között kell a pápának panaszkodnia, hogy Gallia fölvette ugyan a katolikus hitet, de nem gyakorolja a katolikus erkölcsöket. A pápa mindent elkövet jobb állapotok megteremtése érdekében.
Egy szent lelkipásztor bátorságával írja II. Kildebert királynak: „Miután tudomásunkra jutottak oly dolgok, melyek a jó Istent nagyon bántják és a papi méltósággal a legbántóbban ellenkeznek, arra kérünk, hogy hatalmadat mindenképpen a visszaélések megszüntetésére fordítsad„.
A király halála után a szándékait jobban megértő Brunhilda királynénak ezt írja:
„Ne tűrjed, hogy bárki is pénz fejében vagy bizonyos személyek pártfogása következtében fölszentelésben részesüljön. Szörnyű bűn ugyanis a Szentlelket pénzen eladni”.
A nagy pápa legnagyobb alkotása azonban szeretett angoljainak megtérítése. Még egyszerű bencés korában Róma piacán megpillant néhány szőkehajú, kékszemű daliás ifjút, akiket rabszolgákként akarnak eladni. A kereskedőtől megtudja, hogy angolok. „Mintha angyalok volnának”, mondja, de ugyanakkor annak a hivatásnak tudatára ébred, hogy a pogány angolokat neki kell angyali lelkekké, az Úristen gyermekeivé tennie. A szenteket jellemző gyors elhatározással s apátjának engedélyével el is indul erre a térítői útra, azonban a római nép nem akarja őt nélkülözni, pápai futárok háromnapi útról hozzák vissza Rómába. De ami nem sikerült a szerzetesnek, azt megvalósította a pápa.
Gondos előkészítés után 595-ben a Szent András-kolostor 40 bencése Szent Ágoston apát (ünnepe máj. 26) vezetésével elmegy Angliába. Az angolok romlatlan, igazságra szomjas lélekkel hallgatják az evangéliumi örömhírt s királyaikkal együtt megtérnek.
Ez a nagy siker Gergely életének legnagyobb öröme. Ujjongva írja Szent Ágostonnak, a későbbi első canterbury-i érseknek:
„Dicsőség Istennek a magasságban és békesség a földön a jóakaratú embereknek! Kicsoda ecsetelhetné, mily nagy öröm támadt itt az összes hívek szívében azért, hogy az angolok népe a mindenható Isten kegyelmének működése és a te fáradozásod révén levetette a tévely sötétségét!”
Az ariánus hitű harcias longobárdok a pápa uralkodásának kezdetén már Rómát is fenyegették.
„Magam láttam -írja Maurícius császárnak -, mint hurcolták a rómaiakat ebek módjára nyakukon összekötözve Franciaországba, hogy ott rabszolgáknak adják el.”
A császár azonban nem tudott segíteni. De segített a pápa, akinek már akkor olyan tekintélye volt, mintha ő lett volna Róma világi ura is. A longobárdok királynéjának, Teodolindának közvetítésével Itáliának békességet, az Egyháznak pedig új katolikus népet szerzett.
Afrikában és Szicíliában sikeresen küzdött a különböző eretnekségek ellen, Szardinia és Korzika szigetén pedig megszüntette a pogányság utolsó maradványait.
Tekintélyével szembe tudott szállni a keleti császárság túlzott kívánságaival s az egyes pátriárkák engedetlenségével. Mikor a gőgös konstantinápolyi püspök egyetemes pátriárkának kezdte magát nevezni, ő fölvette a pápáknak mai napig használatos címét: „lsten szolgáinak szolgája„ (servus servorum Dei).
De ez a széleskörű külső munkásság még nem minden. Nagy körültekintéssel ujjászervezte az istentiszteletet s különösen megjavította az egyházi éneket (Gregorián-ének).
A pápai vagyon fölhasználásával rengeteget tett az akkori nagy nyomor enyhítésére s sokat fáradozott a rabszolgák és telepesek érdekében.
Személyesen prédikált a rómaiaknak; írásaiból ma is olvastat az Egyház.
Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy aki mindezt müvelte, egész életében folyton betegeskedett, pápasága alatt többet feküdt betegen, mint fönt járt; élete utolsó hat évében pedig fájdalmas köszvénye miatt alig tudta elhagyni a betegágyat. Valóban „nagy” volt a történelemben és szent az Egyházban.
Az Egyház Ambrus, Ágoston és Jeromos mellett negyedik nagy nyugati egyházatyának és doktornak tiszteli.
Meghalt 604 március 11-én életének 64. pápaságának 14. évében.
Hűséges diákonusa, Péter, sokszor látta a Szentlelket galamb képében vállán nyugodni és fülébe búgni a szentgondolatokat és elhatározásokat. A Szentlélek ereje segítette nagy alkotásaiban és nagy szenvedéseiben. Halálakor „az utolsó római„ látta, hogy a régi Róma területén lakó ifjúbarbár népek, ha nem is hódolnak a császárnak, de térdet-fejet hajtanak az Úr Krisztus előtt s fiúi kegyelettel és tanulékony lélekkel néznek édesanyjuk, a római Egyház felé.
Istenünk, ki népedről megbocsátó jósággal gondoskodsz és szeretettel uralkodol rajta, Szent Gergely pápa közbenjárására add meg a bölcsesség lelkét azoknak, akikre a kormányzás feladatát bíztad, hogy pásztoraid örök dicsősége legyen a szentek sokasága, akiket elvezettek Hozzád!
___________________
NAPI IMÁK
Ima az Oltáriszentség előtt
Jézusom, egyetlen szerelmem, Istenem és mindenem, hozzád jövök, ki mint a szeretetnek isteni foglya, be vagy zárva tabernákulumainkba érettünk, szegény teremtményeidért; hozzád jövök, Jézusom, hogy idehozzam nyomorúságaimnak terhét, szükségeimnek sokaságát, a magam és a nekem drága lelkek kívánságait.
Mint egykor a kútnál, úgy vagy itt Jézusom, hogy a szamariai asszonyra várakozzál.
Jézusom, te inni kérsz tőlem; ó, hát mondd meg mit kívánsz vele?
Mondd meg Jézusom, akarod gyöngeségeimet, akarod gyarlóságaimat, akarod kívánságaimat?
Igen, Jézusom, neked adok mindent, s tőled alamizsnaként irgalmasságodat kérem.
Oly’ nagy szükségem van irgalmasságra!
Ó, Jézusom, ha te szomjazol, én is szomjazom.
Te szomjazod az én megszentelésemet, én meg arra szomjazom, hogy kedvedet tölthessem. Halld, Jézusom, addig maradok itt a te lábaidnál, amíg csak kegyes leszel itt tartani, és amikor majd távoznom kell, itthagyom neked irántad való szeretetem zálogául szegény szívemet s arra kérlek, zárd be magaddal tabernákulumodba, hogy téged soha, de soha el ne hagyjon. Ámen.
A LELKI ÁLDOZÁS IMÁJA
(Liquori Szent Alfonz Mária)
Ó, Jézusom, hiszem és vallom, hogy igazán, valóságosan és lényegileg jelen vagy a Legszentebb Oltáriszentségben. Mindenek felett szeretlek Téged, és vágyom a lelkembe fogadni Téged. Mivel ebben a pillanatban nem tudlak téged szentségileg magamhoz venni, jöjj és legalább lelkileg költözz a szívembe!
Magamhoz ölellek, mintha már itt lennél, és teljes valómmal egyesülök Veled.
Soha ne engedj elszakadnom Tőled! Ámen!
Loyolai Szent Ignác imája
Krisztus lelke, szentelj meg engem!
Krisztus teste, üdvözíts engem!
Krisztus vére, ihless meg engem!
Krisztus oldalából kifolyó víz, moss tisztára engem!
Krisztus kínszenvedése, erősíts meg engem!
Ó, jóságos Jézus, hallgass meg engem!
Szent sebeidbe rejts el engem!
Ne engedd, hogy elszakadjak tőled!
A gonosz ellenségtől oltalmazz engem!
Halálom óráján hívj magadhoz engem!
Add, hogy eljussak hozzád, és szentjeiddel dicsérjelek téged,
mindörökkön-örökké. Ámen