Vajon aki a szent vért is magához veszi, több vagy egyéb kegyelmekben is részesül‑e, mint az, aki csak kenyér színe alatt fogadja Krisztust? A mai napig vitatott s eldöntetlen kérdés ez az Egyház tudósai között. A legtöbb közülük azon a véleményen van, hogy semmi különbség sincs az egy vagy két szín alatti áldozás hatásai között. A tridenti szent zsinat ugyan az utraquisták (kelyhesek) ellenében hangsúlyozta, hogy az egy szín alatti áldozás – mivel az egész Krisztust közli – az áldozó összes szükségleteit s igényeit kielégíti. Felsorolta azután az okokat is, amelyek az egy szín alatti áldozás mellett szólnak. (Vö. Egyházparancsok 131. lap.) Afelett azonban, vajon Krisztus Urunk szent testének vannak‑e oly mellékhatásai is lelkünkre, amelyeket a szent vér nem fejt ki és viszont, a szent zsinat – miként annak történetírója, a jeles Pallavicini megjegyzi – nem akart dönteni. Jó okok vannak, hogy mi e pontban az általánosabb véleménnyel szemben foglaljunk állást. Igen, mi erősen hisszük, hogy a szent vér oly mellékes gyümölcsöket is rejteget magában, amelyeket a szent test nem közöl. A szentségi jeleknek ugyanis megfelel a hatásuk. Ámde a szent test s vér szentségi jelei – a kenyér s bor – azonkívül, hogy a test táplálásában s fenntartásában közreműködnek, meglehetősen más hatást fejtenek ki szervezetünkre. Hasonlóképpen tehát a kenyér által jelzett szent testnek s a bor által jelzett vérnek más s más gyümölcse is lesz lelkünkre. Nevezetesen a szent vér úgy hat lelkünkre, mint ahogy a bor testünkre. Vidámítja lelkünket s elűzi annak egéről a vigasztalanság fellegeit, keménnyé, bátorrá teszi a munkában, szenvedésben. Nem egy szentatya vallja ezt a nézetet. Így Szent Cyprián a Zsoltár igéit: „Kedvadó poharam mely jeles” (Zsolt 22,5) magyarázva hosszú párhuzamot von a bor s szent vér hatásai között. Szent Ambrus pedig ez ügyben így nyilatkozik: „Szívünket e táplálék megerősíti, az ital pedig, miként a próféta állítja (Zsolt 103,15), felvidámítja. Amíg tehát a test szentségének sajátossága, hogy tápláljon megerősítve a gyengéket, addig a vér szentsége főképpen azt eszközli, hogy tápláljon megvidámítva a szomorúakat s megedzve őket a munkára s szenvedésre”. (Vö. Stentrup De SS. Eucharistiae sacramento. 1900.)
Talán ezért énekli az Eucharisztia legnagyobb költője, Aquinói Szent Tamás is: „Törékeny híveit testével táplálta; szomorú szívüket vérrel vigasztalta”.
Mindazonáltal ezek a mellékhatások távolról sem oly jelentékenyek, hogy azokat a súlyos okokat megdöntsék, amelyek miatt a római Egyház híveinek az Eucharisztiát csupán egy szín alatt szolgáltatja ki.