„Az igaz pedig a hitből él” (Róm 1,17) – mondja az apostol. Az Oltáriszentséggel szemben tanúsítandó viseletünket is a hitnek kell irányítania. A protestáns Lavater mondotta: „Ha én hinni tudnám, hogy Krisztus valósággal jelen van az Oltáriszentségben, nem kelnék fel előtte többé térdeimről”. És mi hisszük, hogy „az örökkévalóság halhatatlan és láthatatlan Királyával, az egyedül való Istennel” állunk szemben az Eucharisztiában, „kinek tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké” (vö. 1Tim 1,17), azért tehát előtte térdre kell borulnunk s azt a legmélyebb alázattal s legbelsőbb ájtatossággal imádnunk.
Térdre kell borulnunk! Igen, ez a tiszteletadásnak előírt módja az Oltáriszentséggel szemben. Ha az oltár előtt, melyen az Úr Jézus jelen van, áthaladunk, térdet hajtunk s pedig nyugodtan, lassan, mélyen, egészen a földig. Ha pedig az Oltáriszentség ki van helyezve vagy felmutatják azt, akkor mindkét térdünket s fejünket meg kell hajtanunk. De egyáltalán egész templomi viseletünknek vissza kell tükröznie azt, hogy tudatában vagyunk a hely végtelen szentségének. Legjobb, ha a padban is térdelünk, vagy legalább is nagyon tisztességesen ülünk, ahogy azt földi hatalmasságok előtt tennők, ha az egyáltalán meg volna engedve. De halljuk Aranyszájú Szent Jánost: „Nem tudjátok, – mint állottak az angyalok az üres sírnál? Még a puszta hely iránt is, melyben az Úr nyugovék, sok tiszteletet tanúsítottak. Mi azonban nem üres sírnál, hanem annál az asztalnál állunk, melyen maga a Bárány van. Hogyan menthetjük tehát magunkat, mikor lárma és tolakodás között járulunk Hozzája?” Főleg ünnepélyes menyegzők alkalmával szoktak ily tűrhetetlen botrányok napjainkban előfordulni.
Lehet, hogy ugyanez a szent egyháztudós – szerényen, leplezetlenül önmagáról beszél, midőn a következő nyilatkozatot teszi: „Emlékszem, hogy … bizonyos aggastyán mondotta, hogy ő egyszer abban a kegyelemben részesült, hogy egész sereg pompásan öltözött angyalt szemlélhetett, akik meghajtott fővel az oltár körül álltak, miként a testőrök szoktak az uralkodó jelenlétében. Másvalaki pedig azt beszélte nekem, hogy maga látta s hallotta, amint a szentmisét végző pap körül angyalok állottak s a mennyei lelkek egész kara környezé az oltárt, a jelenlevő Krisztus dicséretét zengedezve”.
Hogy a szent patriárcha csakugyan magáról szól, igazolni látszik Szent Nílus egyik látomása, melyet így beszél el: „Amint Chrysostomus a szent áldozatot kezdé, azonnal körülállták az oltárt a boldog mennyei szellemek, ragyogó öltözetben, födetlen fővel, meghajtott arculattal s a legtisztelettel-teljesebb csendben; és úgy maradtak ott e félelmet keltő titok bevégzéséig. S azután szolgálatkészen követték a papokat és diákonokat, kik a szent testet és vért a jelenlevők között kiosztották”. Az Oltáriszentség eleven hitéből ered azután a gyakori s buzgó szentséglátogatás üdvös gyakorlata.