Egyházunk az Eucharisztiát csodálatos Oltáriszentségnek nevezi és méltán. Valóban, a csodák csodája az, a csodák összege, Isten mindenhatóságának valóságos remeke.1
Vegyük e szempontból sorra azt, amit Egyházunk az Eucharisztiáról tanít, amennyire ezt könyvünk célja s keretei megengedik.
Első csoda az Eucharisztiában maga az átlényegülés. A tridenti szent zsinat erről így nyilatkozik: „Ki van közösítve, aki azt mondja, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben a kenyér és bor állaga (substanciája) a mi Urunk Jézus Krisztus testével és vérével együtt megmarad és tagadja a csodálatos és páratlan átváltozást, amellyel a kenyér egész állaga testté és a bor állaga vérré válik, úgy hogy a kenyérnek és bornak csak színei maradnak, amely átváltozást az Egyház igen alkalmas szóval átlényegülésnek (transsubstantiatiónak) nevez.” Ez hitünknek egyik lényeges ágazata, dogmája, melyet minden katolikus belsőleg hinni s külsőleg vallani tartozik.
Isten mindenható ereje a konszekrációkor (átváltoztatáskor) a kenyeret s bort valósággal megsemmisíti, amihez éppen olyan végtelen hatalom szükséges, mint a teremtéshez és Jézus Krisztus testével s vérével helyettesíti. Megmaradnak azonban a kenyér s bor járulékai, aminők a szín, íz, szag, halmazállapot, súly, alak stb. Mindezt egy szóval színnek, vagyis látszatnak szokás nevezni.
A kenyéren s boron tehát érzékeinkre nézve semmi sem változik; a tulajdonságok, a „járulékok”, a „színek” fennmaradnak. De íme ebben újabb felfoghatatlan csoda! Mi tartja fenn a színeket? Nem a kenyér és bor; mert azok létezni megszűnnek. Nem is Krisztus teste s vére, mert ezek minden kiterjedés nélkül vannak jelen a színek alatt. De még egyébként is, ha Krisztus teste és vére volnának a kenyér s bor tulajdonságainak, színeinek alanyai, fenntartói, akkor Krisztus testét fehérnek, kereknek, kenyérízűnek, Krisztus vérét viszont borízűnek, borszagúnak stb. kellene állítanunk, ami képtelenség.
1 A csodát itt nem szoros teológiai értelemben vesszük, mert ennél az érzékelhetőség is a lényeges kellékek közé tartozik.