Az 1880-as években a lourdes-i víznek közismert gyógyító, csodás ereje mintha csak kiszáradt volna. Erre a montaubani egyházmegye egyik szentéletű papjának, Lagardèrenek az a terv jutott eszébe: tartsunk szentségi körmenetet! Ha a csodák megújulnak, ezzel egyben meg van cáfolva az a tudákos ellenvetés is, mintha a gyógyulások a víz vegyi összetételének volnának tulajdonítandók. A körmeneteket csakugyan megtartják s íme azóta a csodák s azok feltűnőbbjei hirtelen visszatérnek. Ki nem veszi ebben észre Isten szándékát? Ki nem látja ez ügyben a boldogságosd Istenanya egész hivatását? Ő a hajnal, csak a napot előkészíti. Ő, az Immaculata, bevezeti az Oltáriszentség századát. Akárhány csodás gyógyulás s az Oltáriszentség szerepe közti összefüggés sokszor kézzelfogható. Hatalmas bizonyíték ez a valóságos jelenlét mellett. Mert ha Isten babonát, bálványimádást tüntetne ki feltűnő csodákkal, akkor ő volna felelős a legnagyobb világcsalásért. Ez azonban az ő végtelen szentségével meg nem egyeztethető. Sok eset közül csak egyet. Van Lourdes-ban egy önkéntes betegápoló. Még javakorbeli, elegáns megjelenésű férfiú. Nyúlánk testalkat, szabályos arc, kék szemek, szakáll. Lám ez egy feltámadott Lázár; Lourdes-ban támadt fel. Úgy hozták ide néhány éve deszkára kiterítve. Tehetetlen lábszárai merevek, érzéketlenek, mintha két kőoszlop volnának. Igazi hulla, amelynek – úgy látszik – nem hiányzik egyéb, csak a koporsó. És íme egyszerre csak felkel hordozható sírjából, amelyen ide s tova szállították ezt a félholtat. Visszatér hirtelen életereje, arca ragyog a boldogságtól. Aztán Lourdes-ba vissza-visszatér, hogy tiszta szeretetből önkéntes szolgálatára áldozza magát azoknak, akik szintén oly nyomorultan jönnek ide, mint egykor ő. Neve mindenki előtt ismert, kik Lourdes-dal valaha foglalkoztak. Gargam Gábornak hívják. 1899. december 17-én történt. Gargam a Bordeaux és Párizs között közlekedő gyorsvonaton postatiszti szolgálatot teljesít. A mozdony egyszerre csak felmondja a szolgálatot, minek következménye az volt, hogy a 10 perccel utánuk induló expressz a sűrű sötétségben szörnyű vasúti szerencsétlenségnek lett az okozója. A roppant katasztrófa éjjel, kevéssel éjfél után történt. Gargamot másnap reggel 7 órakor a pályatesttől 17 méternyi távolba dobva havon fekve, vérbefagyva találták meg. A közeli angoulemi kórházba viszik – tehát épen szülőföldére –, ahol megkezdődött mintegy 20 hónapos haldoklása. Testileg roncs, de lelke állapota talán még szomorúbb. Alig harmincéves, de már 15 éve templomot belülről nem látott. Istenről alig lehet említést tenni anélkül, hogy a beteg izgalomba jöjjön. Azonközben rokonai, ismerősei valóságos összeesküvést szőttek ellene: az ima összeesküvését az ő megtérése érdekében. Részint, hogy egy újabb – ki tudja, hányadik – operáció elől kitérjen, részint, hogy családja szinte zaklató kéréseinek eleget tegyen, rászánja magát, hogy egyik lourdes-i zarándoklatban résztvesz. Hozzátartozói figyelmeztetik, hogy ilyenkor gyónni is szokás. Végre – inkább a helyzet kényszere folytán – ezt is megteszi. De a szentáldozáshoz még nem érzett elég hitet magában. Utóbb erre is rábeszélték s augusztus 16-án egy kis töredékkel megáldoztatták, mert az egész szentostya lenyelése túlságosan nehezére esett volna. Nagy nehézségekkel szállították Lourdes-ba, mert minden zökkenés ájulásba ejtette. Fásult lelke bízni nem tudott, szíve érzéketlen maradt. Lourdes-ban megint megáldozott. Bizonyos becsületérzésből tette, mely mindenkit köt ígéretével szemben. Az Úr Jézus fogadása után valami belső mozgalom támadt benne. Bizonyos ellenállhatatlan erő arra ösztönzi, hogy imádkozzék. De hiába próbálja. Sóhajok fojtják el ajkán a szót. A kegyelem, a hit kezdett benne működni, éppen úgy, mint mikor a napfény behatol a sötét odúba, ha azon valami rést nyitnak neki s világosságot s életet kezd ott terjeszteni. Mintha valami bizsergést is érezne tagjaiban … de ez csak képzelődés volt. Augusztus 20-án délután a lourdes-i Szent Szűz csodálatos fürdőjébe viszik s deszkára fektetve óvatosan alámerítik. Ekkor volt először ereje imádkozni. Hangos szóval kiáltja a szokásos fohászokat: „Anyám, könyörülj rajtam! Lourdes-i Miasszonyunk, gyógyíts meg engem! Betegek gyógyítója, könyörögj érettünk!” Ámde a gyógyulás nem következett be. Délután 4 órakor az Oltáriszentséggel tartott körmenetre viszik s az út mentére helyezik. Szomszédjai rémülten veszik észre, hogy elájul, arca megkékül. Megérintik. Hideg. „Vigyétek el hamar innen – kiáltanak –, nehogy itt haljon meg!” Már fogják hordágyát, hogy tovább szállítsák. „Ugyan, hagyjátok most már – szólal fel erre az egyik közelálló –, ha meghal, meghal. Betakarom arcát kendővel, úgy hogy senki sem veszi majd észre.” Kevéssel utóbb, mindenki csodálatára, a beteg újra felnyitja szemét, visszanyeri eszméletét. Már azt hiszi, vége a körmenetnek – s nagy s mély szomorúság fogja el. De íme egyszerre csak hangos imát, éneket hall. Ez úgy hat reája, mint a végítélet harsonája, mely a holtakat életre hívja. Igyekszik felkelni. Húsz hónapja nem sikerült neki. Többször próbálja. A körülállók csitítják, nyugtatják. De ő nem enged. Előtte halad az élet Ura. Felkel, talpraáll, hogy amúgy pongyolában induljon utána. Visszakényszerítik fekvőhelyére. De a csoda máris nyilvánvaló s mindenki szíve reszket a szent izgalomtól, felindulástól. Elviszik – mintegy diadalmenetben – a gyógyulást konstatáló irodába. „Megérkezése – állítja Boissarie dr. – egyike volt a legmeghatóbb jeleneteknek, melyeknek valaha tanúi voltunk. Hatvan doktor volt jelen. Tanárok, klinikai s kórházi orvosok, újságírók, hívők és hitetlenek. Gargam-t – szokás szerint – hordozható ágyon hozzák. Édesanyja, ápoló s néhány ápolóhölgy kísérik. Felegyenesedik előttünk. Olyan, mint a kísértet. Nagy, nyitott szeme kiállott szenvedéseiről tanúskodik. Arca beesett, olyan, mint az aggastyán ez a 32 éves ember.
Gargam azután testsúlyát, erejét, fiatalos frissességét rohamosan visszakapta. Gyógyulásának csodás jellege annál igazoltabb, mert számos orvosi vizsgálat, melynek magát az orléans-i vasúttársaság ellen indított perekben alá kellett vetnie, őt hivatalosan teljesen munkaképtelennek s gyógyíthatatlannak bizonyította.
Ugyan nem vagyunk hivatottak s jogosultak egyesek eseteit csodáknak minősíteni. Ez a hivatalos Egyház hatáskörébe tartozik. De mégis szinte lehetetlen e helyt rá nem mutatnunk, hogy a katolikus Egyházat és csakis a katolikus Egyházat csodák kísérik. Nem tagadja, nem szégyelli azokat, mint ahogy nem szégyelli senki a pecsétet nemesi oklevelén. A protestantizmus hallgat a csodákról, jóllehet ezzel tudta volna isteni küldetését és reformátori hivatását egyes-egyedül hitelesen igazolni. „Az új vallás prófétái – mondja Pázmány Péter erőteljesen – összevéve sem tudtak egyetlen sánta lovat meggyógyítani.” Nem üt‑e ez szöget minden komolyan s tárgyilagosan gondolkodó ember fejébe s nem nyilallik‑e ez bele minden tévelygő felebarátunk lelkiismeretébe?