Az Úrvacsora kelyhe, amelyet – Emmerich Katalin látomása szerint – az apostolok szent Veronikától hoztak, csodás és titokzatos egy edény, ősidőktől fogva a templom drágaságai közé tartozott. Többször be akarták olvasztani, de ismeretlen anyaga miatt nem volt lehetséges. Később eladták, így jutott az utóbb Veronikának nevezett Szerapia s hozzátartozóinak tulajdonába. Jézus ünnepi vendégségein már többször használták. Lapon, melyből táblácska volt kihúzható, állott ez a nagy ivóedény hat kisebb pohárral körülvéve. Benne még egy kisebb edény rejlett tányérkával tetején. Ezt megint kúpalakú fedő takarta. A nagyobbik edény (kehely) barnás, tükörsima vegyülékből, körtealakban készült, de be volt aranyozva s két füllel ellátva. Ezeknél fogva emelték, mert elég súlyos volt. Lába (szára) sötét aranyból művészileg ki volt dolgozva, alul körös-körül kígyó- s szőlőfürtalakkal díszítve. Drágakövekkel is ki volt rakva, amelyeket – úgy látszik – csak később illesztettek bele. Birtokosainak sorozata Noéig nyúlik vissza, kinek angyali alakok hozták. Átment Melkizedek kezén s ennek híres áldozata után Ábrahám birtokában maradt. Így Emmerich.
Akárminő volt légyen is az utolsó vacsorának, az első szentmiseáldozatnak kelyhe, annyi bizonyos, hogy a keresztény kegyelet – míg lehetett – ereklyeként őrizte. De azután jöttek az idők viharai, amelyek szétszórták Palesztina keresztényeit s ennek a szent edénynek is nyoma veszett. Hosszú időkön át mitsem tudott róla sem a történelem, sem a hagyomány. Napjainkban egy lelet, mely tényleg mutat fel némi közös vonást Emmerich látomásaival, újra érdeklődés tárgyává tette az úrvacsora kelyhét. Ugyanis 1910. év elején nem messze Antiochiától, Kisázsiában arab munkások kútásás közben több földalatti barlangra bukkantak. Ezeknek egyikében ősrégi időkből származó ezüst-tárgyakat fedeztek fel, nevezetesen egy 19 cm magas és 15 cm széles, alacsony lábon nyugvó tojásdadalakú, pazarul ékített kelyhet, melyről bebizonyosodott, hogy a Kr. utáni első századból vagy legkésőbb a második század elejéről származik. A dologban azonban az a legérdekesebb, hogy ez a pompás, párját ritkító műremek egy kisebb, teljesen dísztelen kehelynek a tartója. Felette drága s becses ereklyének kell tehát ennek az egyszerű kehelynek lennie, amelyet ily tartóval tüntetett ki a keresztény ókor.
A napfényre került műtárgyakat a dúsgazdag Kouchkaji-cég szerezte meg, amelynek New Yorkban, Párizsban s Aleppóban vannak telepei. Így került e kettős kehely az amerikai Egyesült Államok fővárosába. Dr. Eisen Gusztáv, a kaliforniai tudományos társaság jeles tagja, a tulajdonosok engedelmével nyolc évig tanulmányozta e kelyheket s kutatásainak eredményéről két vaskos, képekben gazdag kötetben számol be. Eisen dr. oda következtet, hogy a kisebbik szent edény nem más, mint az utolsó vacsora kelyhe, amelyet az Úr Jézus használt az első eucharisztikus áldozat bemutatásakor. Feltevése szerint ez a drága, féltett kincs Jeruzsálem pusztulásakor került Antiochiába, ahol – mint tudjuk – akkor már népes keresztény hitközség virágzott. Hiszen ott nevezték legelsőbb Jézus Krisztus vallásának híveit keresztényeknek. Ehelyt állott az a mesés kincseiről „aranyosnak” nevezett bazilika, amelyet Nagy Konstantin császár 341-ben kezdett építeni s fia, II. Konstantin fejezett be. Valószínűleg midőn II. Chosroas perzsa király 611-ben a templomot feldúlta, ásták el a keresztények Antiochia e drága gyöngyét, hogy a rabló kezek elől biztonságba helyezzék.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az érveket és bizonyítékokat, amelyekkel dr. Eisen érdekes véleményét támogatja, a tudós világ nem tartja meggyőzőknek. (Vö. Etudes 1926. évf.)