A húsvéti lakoma szertartásait, miként ezt az Evangéliumok egyes elejtett szavaiból észrevesszük, legalább lényeges vonásaiban az Úr Jézus is betartotta apostolaival.
Az egyik kehely körüladásakor, talán mindjárt az elsőnél mondá a jelentőséggel teljes szavakat: „Kívánva kívántam e húsvétet megenni veletek, mielőtt szenvedjek” (Lk 22,15). A halál gondolata állandóan betölti s foglalkoztatja az Úr lelkét. Minden csak erre emlékezteti őt, de legfőképpen a gránátfa-pálcákkal keresztben átszúrt, töretlen csontú húsvéti bárányka. Azután Judás alakja, ki ott ül az apostolok között. Ki is jelenti: „Egy a tizenkettő közül, ki velem a kezét a (charoseth) tálba mártja… elárul engem” (vö. Mk 14,20.18).
Így aztán folyton-folyvást mind mélyebben merült a halál előérzetébe, úgy hogy olykor szinte fáradtan, vontatottan beszélt.
Mindazonáltal maga volt a pontosság, előzékenység, nyugalom, méltóság s áhítat a szent ceremóniák végzésében. Hálát adott Istennek azokért a jótéteményekért, amelyekre ez a szertartás emlékeztet s azért a másikért, amelyet ábrázol s amelynek értelme holnap rajta a kereszthalál által teljesedésbe menend. Sőt az Úr maga a szívesség, gyengédség s szeretet. Éppen a kínos körülmények között az őt jelképező húsvéti bárány elköltése után hajtja végre legnagyobb szeretetművét.