Remekművek megalkotói rendesen vázlatokban szokták előbb erejüket s képességüket kipróbálni és megmutatni. Isten is, mielőtt kiválóan kedves, csodálatos munkájának, az Eucharisztiának, Jézus Krisztus teste s vére szentségének megteremtésébe kapott, sok, szebbnél-szebb, színes képével rajzolta tele az Ótestamentumot. Azt lehet mondani, hogy az Ószövetség szent írása az Eucharisztiának valóságos képeskönyve. Csak néhány világosabb s könnyebben érthető képre hívjuk fel a figyelmet. Kitűnő anyagot szolgáltat mindmegannyi az elmélkedésre.
Mindjárt az az életfa, amelyet az Úr keze a paradicsom közepébe ültetett s amely az ősszülőknek örök üde ifjúságot volt hivatott biztosítani, mi más, mint az éden Eucharisztiája. Alig fordítunk azután a Szentírásban néhány lapot, Melkizedek, Salem, vagyis Jeruzsálem, a béke városa királyának titokzatos alakja ötlik szemünkbe, aki „kenyeret és bort hozván elő, mert a fölséges Isten papja vala”, megáldja Ábrahámot. (Vö. Ter 14,18.19) Mi más ez, mint a Messiás eucharisztikus áldozatának hűséges előképe?
Már Dávid király prófétai szeme észreveszi ezt, miért is századokkal előbb az Üdvözítőről, a nagy Eljövendőről a kétségkívül messiási 109-ik zsoltárában így énekel: „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint” (Zsolt 109,4).
Az Ószövetségnek minden, de főképp eledeláldozata valamennyi előképe az Eucharisztiának. Megható szépen céloz erre már Izsák esete (Ter 22), akit Atyja lélekben már feláldozott s csupán isteni csoda mentett meg a fizikai haláltól. Egészen kiváló előkép a húsvéti bárányáldozat (Kiv 12), amelynek ajtófélfára kent vére megszabadítja a választott nép elsőszülötteit az öldöklő angyal gyilkától s valamennyit, kik élvezték húsát, az egyiptomiak keserves rabszolgaságából. Ki ne látná itt lelki szeme előtt felmerülni a krisztusi vérrel véresre festett keresztfát s a feláldozott isteni Bárányt, akit a kenyér s bor színe alatt a Magasságbelinek újból s újból bemutatunk, azután szent lakomában élvezünk, hogy lelkileg jóllakjunk s általa a bűn és ördög rabszolgaságából megszabaduljunk.
Továbbá a titokzatos felhőoszlop, amelyről az van megírva: „Az Úr pedig előttük mégyen vala (népe előtt) útmutatóul, nappal felhőoszlopban és éjjel tűzoszlopban, hogy vezére legyen útjának mind a két időben. Soha el nem távozott a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől”. (Kiv 13,21.22) Nemde találó jelképe ez annak a szerepnek, amelyet a szentségi leplek alatt rejtezkedő Isten állandó jelenlétével az Egyházban betölt? A színek az a felhő, amely az Úr isteni fényességét takarja, vakító sugarait elnyeli, de a veszélyben forgó, elhagyatottságban vergődő léleknek kivilágosodik.
Pompás vázlata az Eucharisztiának az a magasból hulló eledel, a minden gyönyörűséget magában rejtő manna, amellyel Isten negyven éven át a pusztában vándorló Izraelt atyailag táplálta.
Az a tizenkét lisztlángból sütött kenyér, amelyet mint „az Úrnak bemutatott áldozatot”, „igen tiszta asztalra kellett az Úr elé helyezni” s minden szombaton frissel felváltani s amelyet csak szent helyen volt szabad elfogyasztani, mindjárt első tekintetre a mi szentségházainkra s áldoztató-kelyheinkre emlékeztet (Vö. Lev 24,5–9).
Abban az angyal által hozott sült cipóban, amelyből Illés próféta a pusztában evék s amelynek erejével aztán negyven nap és negyven éjjel jára az Isten hegyéig, Horebig (1Kir 19,8), ki ne ismerne ismét az Eucharisztiára?
De tovább már nem folytatjuk. A felsorolt adatok is meggyőzhettek arról, hogy mennyire igazat mond Szent Ágoston, midőn azt állítja: „lex gravida erat Christo”, „a törvény (az Ószövetség) méhében horda Krisztust”.